Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
A sérelmi politikától az együttműködésig 13 nyíltan, illetve kizárólag soha nem támogatta még 1939, azaz a szerb-horvát kiegyezés után sem. Mások a „vajdasági regösökben”, a „vajdasági magyar középosztály dekadens úri szellemével” történő szakításban, a paraszti értékekben vélték megtalálni a kisebbségi lét lehetőségeit. Egyre hangosabb lett azok szava is, akik az iparosok és a földművesek kulturális felemelésében látták a hatékony kisebbségi politika irányát, annál is inkább, mert éppen ezt a számszerűségében legizmosabb réteget nem tudta a hagyományos konzervatív kisebbségi elit megszólítani és hatókörébe vonni. A kultúra és nem a politika kisebbségmegtartó erejében bízott a királyi Jugoszlávia legtekintélyesebb magyar irodalompolitikusa, a „helyi színek” (couleur local) elméletének vajdasági kidolgozója, Szenteleky Kornél is. Úgy gondolta, hogy a világnézeti harc csak a többségi népek luxusa lehet, és a kisebbségeket, a kisebbségi írót minden másnál nagyobb felelősség terheli nyelve és kultúrája puszta létezésének biztosításáért. A Kalangya és a Híd c. folyóirat által megfogalmazott „nyelvi alapú szellemi közösség" irányzata és a régi, hagyományos politikai közösségre alapozott kisebbségi stratégiák között azonban soha nem került sor megtermékenyítő találkozásra a Vajdaságban. Szeli István vajdasági irodalomtörténész szavaival élve talán azért, mert a kisebbség valódi dilemmája abból fakadt, hogy az impériumváltás nem egyszerűen a határok megváltozását, nem „a felségjogoknak vagy a legfelső uralkodónak a puszta cseréjét jelentette”, hanem „egy nemzetrész amputációját”, amikor a kérdés valójában az volt, hogy az újonnan alakult állami organizmus befogadja vagy kilöki „az idegen szövetet”. E „befogadás” és „kitaszítás” új szakasza kezdődött a harmincas évek második felében. Az első világháború utáni európai rend felbomlása, Magyarország közép-európai súlyának növekedése, Jugoszlávia külpolitikai veszélyérzetének felerősödése, belső egységének felbomlása hozta meg a magyarok számára a nemzetiségi lét megőrzésének táguló lehetőségét. Ez egyrészt az anyaország kisebbségvédelmi politikájának felerősödésében és Belgrád fokozódó toleranciájában nyilvánult meg. A magyar-jugoszláv „örökbarátsági” szerződéshez kapcsolódó magyar-jugoszláv tárgyalások 1940 végén azt bizonyították, hogy Belgráddal még ekkor sem lehetett elfogadtatni egy kétoldalú kisebbségi szerződés gondolatát. Igaz, a közeli revízió reményében a barátsági szerződés megkötését Magyarország sem kötötte ehhez a feltételhez. 1941-ben a Délvidék visszaillesztése a magyar államhoz sajátos körülmények között, Magyarország háborúba sodródásával párhuzamosan zajlott le, ami részben önmagában is magyarázatot ad arra, hogy egyes időszakokban miért a katonai és nem a hagyományos politikai eszközök domináltak a terület igazgatásában. Ha elfogadjuk Romsics Ignác véleményét, aki szerint a Horthy nevével fémjelzett korszak Magyarországának politikai rendszere „autoritativ elemeket is tartalmazó polgári parlamentarizmus” volt, akkor talán fogalmazhatunk úgy, hogy a Délvidéken inkább a rendszer autoritativ elemei érvényesültek (katonai közigazgatás bevezetése, a kormánypárton kívül más politikai párt működését nem engedélyezték, még a Magyar Párt újjászervezését sem, a terület képviselői nem választással, hanem kinevezéssel kerültek be a parlamentbe). A Magyarországhoz visszacsatolt délvidéki részeket elkerülte a többi jugoszláv területen kibontakozó véres polgárháború; ehhez itt sem a csetnikek, sem a kommunisták nem rendelkeztek elég erővel. A csetnikek a Bácskában mindössze egy kísérletet tettek a szervezkedésre, a partizánmozgalom pedig, amely eleve revízióellenes volt, sajátos „polgárháborúját” a magyar állammal vívta, ezért a megtorlás is a magyar államhatalomtól indult ki. Néhány délvidéki szerb politikus igyekezett ugyan felhasználni a magyar állam által kínált parlamentáris politizálás meglehetősen szűk, de mégis
