Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
12 A. Sajti Enikő és a „passzivisták" (a kulturális építkezés elkötelezettjei) közötti csaknem szakadásig vezető vitákat végül Budapesten, Bethlen István miniszterelnök szűkebb környezetében döntötték el. Megüzenték Szabadkára és Újvidékre: attól, aki nem engedelmeskedik az egységes kisebbségi magyar politikai párt létrehozását szorgalmazó anyaországi utasításoknak (vagyis az aktivistáknak), minden anyagi és erkölcsi támogatást megvonnak. Ennek eredményeként jött létre 1922-ben a Jugoszláviai Magyar Párt, amely úgyszólván a lehetetlenre vállalkozott: egyedüli képviseleti kerete kívánt lenni a sokféle gazdasági, politikai, sőt kulturális kötődésű kisebbségi magyar társadalomnak. Sok problémát okozott az is, hogy a párt vezetői a jugoszláv állam szerb-horvát ellentéteket tükröző szokatlan politikai ritmusát próbálták meg követni, parlamenti szereplésük beszorult a két rivális délszláv nemzet egymást is felőrlő törekvései közé, és jórészt emiatt hatástalan maradt. Magyarország lehetőségei arra, hogy a határain túli kisebbségeket támogassa, a belső és külső konszolidáció kényszere miatt, különösen az 1920-as években, meglehetősen korlátozottak voltak, és elsősorban titkos segélyezésekre és tanácsadásra korlátozódtak. Mint ismeretes, a revízió reményét és lehetőségét a magyar kormányok soha nem adták fel, de józanul számoltak az egyelőre kedvezőtlen nemzetközi feltételekkel. A határon túli magyarság támogatására 1921-ben létrehozták Bethlen István miniszterelnök ún. titkos minisztériumát, a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központját. A délvidéki magyarok ügyeit ezen belül a Szent Gellért Társaság intézte, amelynek elnöke a vajdasági származású „írófejedelem”, Herczeg Ferenc volt. Azt a lehetőséget, hogy az anyaország nyomást gyakorolhasson szomszédaira a magyar kisebbségek érdekében, az általános európai erőviszonyok mellett nagymértékben csökkentette a Belgrádhoz fűződő igen rideg viszony is. A diplomáciai párbeszéd akadozott, néha megszakadt. Jól mutatta ezt, hogy a magyar kormány a húszas évek közepén megtiltotta a belgrádi követségnek, hogy kapcsolatot tartson a magyarság képviselőivel. Jugoszlávia mint az 1918 utáni európai rend „teremtménye”, természetesen nem tagadhatta meg a győztesek által életre hívott nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer alapelveit, azonban mindvégig azok minimalizálására törekedett. Hangsúlyozni szeretném: a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság uralkodó elitje nagyon is hagyományos eszközökkel, a hódítók gőgjével és lendületével vette birtokba a Délvidéket, bár az új kisállamok között e tekintetben korántsem volt egyedül. A háborúkkal vagy egyéb módon megszerzett területek birtokbavételének, mint ismeretes, évezredek óta jól bevált módszere az ott élők közösségi tudatának, etikai értékrendjének, politikai hadállásainak, jogi rendjének, tárgyi és szellemi kultúrájának lerombolása. Világosan felismerhető a cél is: a meghódítottak alávetettségének, megalázottságának elmélyítése, nemzeti-etnikai emlékezetének megtörése, sőt eltörlése, miközben látványosan demonstrálják az új hódítók, bitorlók uralmát. így a történelmi Magyarországon szocializálódott idősebb nemzedéknek, az „elcsatoltak nemzedékének" alapélménye az új államban a kisemmizettség, a jogfosztás és a megaláztatás, a szociális kiszolgáltatottság volt, kisebbségi stratégiái ezért logikusan kötődtek a nemzeti, sérelmi attitűdhöz. Az új szellemi front vonalai a harmincas években kezdtek formálódni a Délvidéken is. A fiatalabb politikusi generáció, a zágrábi egyetemen jogi diplomát szerzett Nagy Iván és hívei úgy látták, hogy szakítani kell a Magyar Párt régi vezető garnitúrájának (Deák Leó, Várady Imre, Sterliczky Dénes és mások) hagyományos konzervativizmusával és belgrádi orientációjával, és a horvát ellenzékiség oldalvizein evezve kell megtalálni a kisebbségi politizálás célravezető útját. Ezt az irányzatot Budapest a „két vasat tartani a tűzben” elve alapján eltűrte, de
