Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
114 L. Balogh Béni A tárgyalások megszakadása Október elején a magyar kormány taktikájában is változás állt be. A kiutasításokkal egyrészt az erő alkalmazásának útjára lépett, másrészt a kétoldalú tárgyalások helyett maga is a tengelyhatalmak beavatkozását kérte. Nem tudjuk, ez utóbbi elhatározásával csak a román kormány hasonló lépését kívánta-e megelőzni, netán a retorziós intézkedések nem kívánatos hatását próbálta ily módon kivédeni, vagy valóban nem látott más kiutat a zsákutcába jutott tárgyalásokból. Vömle mindenesetre október 5-én68 „valóságos szabotázzsal" vádolta a román tárgyalófelet, „lassúságot és rosszhiszeműséget" vetve a szemére. Azzal fenyegette Crutzescut, ha így folytatódnak a dolgok, plenáris ülést javasol Popnak, ahol bejelenti a tárgyalások kudarcát. Értésére adta, ez esetben Magyarország kénytelen lesz a tengelyhatalmak beavatkozását kérni a bécsi döntés végrehajtása érdekében, bár a kérésnek „feltehetően kellemetlen következményei lesznek mind Románia, mind Magyarország számára, s azokat nyilván kiskorú, a politikai nagykorúság híján lévő államokként kezelik majd”.69 Október 7-én Crutzescuval egyértelműen közölték a magyar külügyminisztériumban: Budapest elveti az atrocitások kivizsgálása céljából létrehozandó, a románok által szorgalmazott magyar-román vegyes bizottság létrehozását. „Nem mintha rejtegetni valója lenne”, hanem azért, mert a Románia által Berlinben és Rómában folytatott magyarellenes propaganda következtében a kérdés túlhaladta a román-magyar kapcsolatok kereteit, ezért a magyar kormány német-olasz beavatkozást kér.70 A Budapestre való visszatérését követően Pop október 10-én találkozott újból - és a likvidációs tárgyalások során utoljára - Vörnlével. A találkozón Pop felolvasott egy aznapi keltezésű, terjedelmes emlékiratot, amelyben - a magyar félre hárítva a felelősséget - a román kormány bejelentette, hogy a magyarországi román kisebbség ügyében kénytelen a tengelyhatalmak kormányaihoz fordulni döntés végett. A dokumentum részletesen kitért arra, hogy Budapest nem akar kisebbségi szerződést kötni, továbbá a magyar kormány szemére vetette, hogy 1940. szeptember 15-én felügyelőket nevezett ki az észak-erdélyi pénzügyi, ipari és kereskedelmi vállalatokhoz.71 A legsúlyosabb „vádpont” az volt, hogy „lelkiismeretlen bánásmódnak” vetik alá a román lakosságot, ami „kínzások, súlyos verések, mindenfajta erőszak, sőt agyonlövések és tömeggyilkosság” révén nyilvánul meg. A memorandum a románok „legbrutálisabb és legembertelenebb módon” végrehajtott kiutasításait is megemlítette, végül úgy öszszegzett, hogy a Magyarország által „elfoglalt” területen élő román lakosságot „törvényen kívülinek” tekintik és így is bánnak vele, a magyar kormány pedig „vagy nem akarja, vagy nem tudja biztosítani a román lakosság életét és vagyonát".72 A felolvasás alatt - Pop beszámolója szerint - kisebb incidens is történt. A tömeggyilkosságok említése során Pop szerint Vömle „az asztalt ütve az öklével félbeszakított, azt állítva, hogy hazug állítások. Erre én is az asztalt ütöttem az öklömmel és azt válaszoltam, hogy engedi meg magának ezt a kirohanást, amikor a tiszta igazságra 68 Crutzescu jelentése az október 6-i dátumot viseli, de a találkozóra valószínűleg az előző nap került sor. 69 Arh. M.A.E., fond 71/ Transilvania, vol. 47., 61. f. 70 L. Balogh: A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés... i. m. 85. p. 71 Válaszlépésként a román kormány 1940. szeptember 30-án a dél-erdélyi magyar vállalatokhoz nevezett ki felügyelőket. 1941 májusában kölcsönösen eltörlik e rendelkezéseket. (Arh. M.A.E., fond 71/ Románia, vol. 16., f. 15.) 72 Az emlékirat szövege románul: Arh. M.A.E., fond 71/ Románia, vol. 507., 75-80. f. Magyarul lásd Csáky összefoglalóját: Csáky számjeltávirata, 1940. október 10., MOL K 63 1940-27/7.