Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
Az „idegháború” kezdete 103 A második bécsi döntés fogadtatása és következményei A döntés híre szögesen ellentétes hatást váltott ki a magyar és a román közvéleményben, előrevetítve a két ország külpolitikájában hamarosan bekövetkező radikális fordulatot, a területi revízióval kapcsolatos „szereposztás" már említett megváltozását. Az „anyaországi” és az észak-erdélyi magyar közvélemény túlnyomó többsége eufórikusán, kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt, és a trianoni békeszerződés részbeni jóvátételének tekintette a nagyhatalmi döntést. Rövidesen azonban felerősödtek az elégedetlenkedő hangok, amelyek kevesellték az elért eredményt és Dél-Erdélyt is kezdték visszakövetelni. Tény, hogy sem a kormány, sem a közvélemény nem tekintette befejezettnek az erdélyi revíziót, bár a tengelyhatalmakra s a Romániának nyújtott német-olasz területi garanciára való tekintettel ezt nem lehetett hivatalosan hangoztatni.6 Romániában mérhetetlen felháborodást keltett a bécsi döntés híre, és valósággal sokkolta a román lakosságot. A kétségtelenül súlyos területi veszteség7 ténye mellett ehhez még az is hozzájárult, hogy a közvéleményben 1940 nyarán nem tudatosult kellőképpen az országot minden oldalról fenyegető veszély nagysága, az erdélyi területi revízió elkerülhetetlensége, és így azt a hír teljesen váratlanul érte. Annál is inkább, mivel 1940 nyarán az írott sajtó és a bukaresti rádió a „területi integritás”, a „határok minden áron való megvédése" üres jelszavaitól visszhangzott, s egyre szaporodtak az éles magyarellenes kirohanások. A nagyhatalmi döntést közvetlenül megelőző időszakban a bukaresti kormány is csupán minimális határkorrekcióban gondolkodott, és - bízva Hitler ez irányú támogatásában - a magyarok által szorgalmazott területi elvvel szemben az etnikai elvre, a lakosságcsere szükségességére helyezte a hangsúlyt.8 A második bécsi döntésnek Romániában mélyreható belpolitikai következményei lettek, amelyek óhatatlanul kihatottak időszakunkban a magyar-román viszonyra is. Bár a bukaresti rádió csak augusztus 31-én tájékoztatta a román közvéleményt a Bécsben történtekről, a hír már 30-án futótűzként terjedt el. Több napon át tartó tüntetések kezdődtek országszerte, az utcai zavargásokat számos német- és magyarellenes incidens is tarkította. Nem csillapította a felháborodást a Bécsből hazatért két román küldött, Mihail Manoilescu külügyminiszter és Valériu Pop augusztus 31-i, ill. szeptember 1-jei rádióbeszéde sem, amelyben a két politikus rámutatott: a döntőbíráskodás esetleges visszautasítása többfrontos háborúba sodorta volna Romániát, ez pedig az ország létét veszélyeztette volna. A népharag eleinte a tengelyhatalmak és Magyaror6 A bécsi döntés kihirdetésének másnapján tartott minisztertanácsi ülésen Teleki Pál miniszterelnök kijelentette: „Revíziós propagandát Románia irányába - éppúgy, mint Szlovákiával szemben, melynek határait Németország szintén garantálta - a jövőben nem folytathatunk.” Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K 27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1940. augusztus 31. 7 Kevesebb, mint három hónap alatt, 1940. június 28-a és szeptember 7-e között Románia elvesztette lakosságának és területének egyharmadát: Besszarábiát és Észak-Bukovinát a Szovjetuniónak, Észak- Erdélyt Magyarországnak, míg Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert Bulgáriának volt kénytelen átadni egyetlen puskalövés nélkül. Nagy-Románia széteséséről lásd újabban Scurtu, loan (coord.): Istoria Românilor. Vol. Vili. Románia întregitâ (1918-1940). [A románok története. Vili. kötet. A kiegészült Románia, 1918-1940.] Bucureçti, Editura Enciclopedicá, 2003, XV. fejezet, 565-598. p. 8 Hosszú távon a „román nemzet bölcsőjének” tartott Erdély egy részéről való kényszerű lemondás valósággal traumatizálta a nemzettudatot. Még jobban felkorbácsolta a régi magyarellenes indulatokat és elfogultságokat, újabb hisztériákat gerjesztett. Utólag mintegy igazolta a magyarokkal szembeni félelmeket és előítéleteket, s táptalajt adott a „magyar veszélyt” hirdető mítosznak, a szinte napjainkig ható félelemnek, hogy a magyar irredentizmus el akarja szakítani Erdélyt „az ország testétől”. (L. Balogh: A magyar-román kapcsolatok... i. m. 307. p.)
