Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
L. BALOGH BENI AZ „IDEGHÁBORÚ” KEZDETE Magyar-román tárgyalások 1940 őszén Ha a magyar-román viszony alapkérdésének a 19. század első felétől a 20. század közepéig terjedő időszakban a régióban betöltött szerepekért folytatott küzdelmet tekintjük,1 úgy ennek lényegét, némi leegyszerűsítéssel, Erdély birtoklásának a kérdése jelenti. Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a magyar revíziós igények részleges kielégítésével - rövid, átmeneti időre - lezárt egy korszakot, amely az 1920-as trianoni békeszerződéssel vette kezdetét. Erdély megosztása Románia és Magyarország között mintegy négy évre megváltoztatta a két állam korábbi „szereposztását”: Észak-Erdély elcsatolását követően a területi status quót addig mereven védelmező Románia lett az, amely - a bécsi döntést meghozó tengelyhatalmak határozott tiltása ellenére - egyre nyíltabb revíziós politikát folytatott Magyarország irányába. A helyzetet bonyolította, hogy a magyar külpolitika sem tekintette véglegesnek az új határt, és Erdély északi felének megtartása mellett hosszabb távon (burkoltan) a nagyobb és gazdagabb déli rész megszerzését is célul tűzte ki maga elé.2 Bár 1944. augusztus 23-ig azonos szövetségi rendszerhez tartoztak, a két ország kapcsolata e négy év során a mélypontra süllyedt. A gazdasági-kulturális együttműködés gyakorlatilag megszűnt, és bár a formális diplomáciai kapcsolatok fennmaradtak, mindkét állam vezetése csak a megfelelő alkalomra várt, hogy akár békés úton (közvetlen német-olasz beavatkozással vagy a világháborút követő békerendezésen), akár egy esetleges egymás ellen viselt háború révén „leszámoljon” a másik féllel, érvényesítve területi és politikai követeléseit. Ráadásul a Romániában maradt mintegy félmillió magyar és a Magyarországhoz került több mint egymilliós román kisebbség a két állam „túszává" vált: mindkét fél ugyanis egyfajta politikai eszközzé degradálta e kisebbségeket, felismerve a bennük rejlő zsarolási potenciált; ezzel összefüggésben már 1940 őszén utat nyitottak az ún. „kölcsönösségi kisebbségi politikának”, amely szinte elviselhetetlenné tette a kisebbségi létet a határ mindkét oldalán. Lényegében e két fontos kérdéskör: a (kezdetben legalábbis) csupán burkoltan megfogalmazott, de - főleg román részről - rendkívüli súllyal bíró területi követelések, és ezzel összefüggésben a nyíltan jelentkező kisebbségi kérdés megoldatlansága terhelte az 1940-1944 közötti román-magyar viszonyt. Mindkét állam külpolitikájának középpontjába - a korábbi időszakokhoz képest még inkább - Erdély kérdése, illetve ennek kapcsán a román-magyar viszály került, és ez összhangban állt a két országban uralkodó türelmetlen közhangulattal. Elsősorban Bukarestben szinte alapelvvé 1 Bárdi Nándor: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek, az erdélyi kérdés rendezésére (1918-1940). In uő (szerk.): Források és stratégiák. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 1999, 31. p. 2 L Balogh Béni: A magyar-román kapcsolatok 1939-1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2002, 5-6. p.
