Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Konferencia a tannyelvválasztásról Debrecenben, 2004. október 28-31. - Disputationes Samarienses 6. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
III. A Kárpát-medence magyar nyelven (is) oktató felsőoktatási intézményeinek gyakorlata
Kusza nyelvi „vonalak" a kolozsvári egyetemen PÉNTEK JÁNOS Babeç-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár Néhány általános megjegyzés A nyelvi „vonal” mint az egyetem tannyelv szerint elkülönülő intézményi részlegének elnevezése tükörfordítás a román nyelvből. A fő gond azonban távolról sem nyelvhelyességi, hanem az, hogy ezek a részlegek csak az oktatói státusokban különülnek el (de már az oktatók személyében sem), intézményen belüli helyzetük bizonytalan és körvonalazatlan, keresztezik, és tovább szabdalják az egyetem amúgy is töredezett struktúráját. Amikor magunk is javasoltuk a tagozat megnevezést, több jeles kollégánk joggal kifogásolta, hogy ez eufemisztikusan többet és kedvezőbbet mondana, mint ami a valóságban van. A nyelvi „vonalak" kuszasága megnehezíti a tannyelvválasztást, és lehetetlenné teszi a viszonylagos önállóságot a nyelvi tervezésben (akár a román nyelv célszerű oktatását is). A másfél száz szakot tömörítő húsz kar és a három oktatási „vonal” olyan szétszórtságot eredményez, amely megnehezíti, vagy éppen lehetetlenné teszi a máshol természetes szakpárosításokat, az áthallgatásokat. Ma a kolozsvári egyetem hallgatójának bizonyos szempontból könnyebb a külföldi egyetemi áthallgatás, mint a saját intézményen belüli. Ezek a nyelvi „vonalak" egyébként a legtöbb esetben nem jelentenek egynyelvű képzést. Minden ilyen feltételezés alaptalan. A magyar szakosoké sem tisztán magyar nyelvű, már csak azért sem, mert a bölcsészkar kötelezően kétszakos, az idegen nyelv-ó rák pedig rendszerint a románt használják közvetítő nyelvként. De a mostaninál önállóbb intézményi keret a tannyelv és a nyelvoktatás megnyugtatóbb rendezését is segítené. Ami megkülönbözteti, és nem előnyére, a kolozsvárit a külföldi kétnyelvű egyetemektől: 1. A kölcsönösség teljes hiánya: egyoldalúság az oktatók nyelvi kompetenciájában. A magyar oktatók tudnak románul, sőt sokan közülük a szaknyelvet jobban ismerik államnyelven, mint anyanyelvükön. A román kollégák körében kivételes a magyar nyelvtudás. Az előző nemzedék inkább rendelkezett ezzel a kompetenciával.