Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Konferencia a tannyelvválasztásról Debrecenben, 2004. október 28-31. - Disputationes Samarienses 6. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
III. A Kárpát-medence magyar nyelven (is) oktató felsőoktatási intézményeinek gyakorlata
Ónálló erdélyi magyar felsőoktatási hálózatra van szükségünk! 105 az egész magyarság meg van terhelve ezzel az örökséggel. Nem azt tapasztaltuk, hogy a többségi nemzet jóindulattal áll hozzá a kérdéshez, hanem hogy tudatosan, állami-politikai szinten tulajdonképpen a mi beolvasztásunkra törekszik. 1919 óta egyebet sem látunk: azok például, akik az erdélyi viszonyokat ismerik, hallottak a '23-ban kiadott Angelescu törvényekről, amelyek ezt a célt szolgálták. 1944-ben néhány engedményt tettek, mert Romániának a békeszerződés előtt bizonyítani kellett, hogy a magyar kisebbségnek jogokat ad Erdélyben. Ahogy megkötötték a békeszerződést, '47 után szépen kezdődött a visszarendeződés, és az '50-es évek közepétől, különösen '56 után, ez nagyon felerősödött: '59-ben megszüntették a Bolyai Egyetemet, a Kolozsvári Mezőgazdasági Intézményben és a Zenekonzervatóriumban eltörölték a magyar nyelvű oktatást, a Műszaki Egyetem almérnöki szakán szintén, a magyar nyelvű középiskolákba román nyelvű osztályokat telepítettek. Normális körülmények között az olyan államokban, ahol a kétnyelvűség természetes, ezek a dolgok megoldódnak. Nálunk nem. Azt gondolnánk, hogy '89 után már teljesen mások a viszonyok. Ez nem éppen így van. Iliescu államelnökünk, aki '59-ben a Bolyai Egyetem megszüntetésekor rendezett nagygyűlésen az elnökségnek tagja volt, annak a Pruteanu szenátor úrnak gratulált a televízió nyilvánossága előtt, akinek sikerült a tanügyi törvénybe belefoglaltatni a számunkra igen kedvezőtlen, magyarellenes paragrafusokat. Ez a Pruteanu akkor a kormánykoalíció egyik pártjának a szenátora volt, abban a koalícióban, amelyben az RMDSZ is részt vett. Hát így állunk; kérem, értsék meg, hogy bizony, nekünk fenntartásaink vannak. Ezen kívül mi megéltük azt, hogy teljesen magyar tannyelvű iskolák Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredán, Szatmáron, Székelyudvarhelyen és így tovább, úgy szűntek meg, hogy először bevezettek a négy párhuzamos osztályos iskolába egy román osztályt, ezzel bejöttek a román tanárok és diákok. Néhány év múlva már két, azután három, majd négy román osztály indult, utána pedig teljesen átalakultak az osztályok román osztállyá. Elvesztettük iskoláinkat. Gyermekeink egy része, akik oda jártak, otthagyták az iskolát. A hatvanas években szinte minden olyan szülőt, aki valami állami funkcióban dolgozott - kisebb állásokban is - kényszerítettek, hogy román iskolába adja a gyermekeit. A hatvanas években egyszer Székelyudvarhelyen érettségiztettem. Minden gyermek magyar volt, az oktatás nyelve teljesen román, a tanárok fele még magyar, a többi román. Pár év múlva már szinte csak román tanárok tanították a magyar gyermekeket, akiknek nem volt lehetőségük egyetlen egy órát sem választani, hogy magyar nyelven tanuljanak. A mai kolozsvári Báthori Líceumban, amely egyik legnagyobb líceumunk, a nyolcvanas években olyan fokozatosan történt ugyanilyen betelepítéssel a románosítás, hogy
