H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)

Az ibolya illata

Én és az „ő" műve

95

mátusáról, ugyanis a szubsztancia „visszaelőz” az említett pre-szituációba. (Az irodalom mégis bableves? A narrátor az egyik szöveghelyen azt feleli: igen.)

A megismerés reprezentáción alapuló nyelve nem teszi lehetővé a birtokviszonyok feloldódását, vagyis a tematikus kifejezések ellenére úgy tűnik, mintha a szubjektivitás nem adná fel centrumkonstituáló pozícióját. Erre utalnak a teremtésre utaló gesztusok is, melyeknek gyakori alakjai az olyan igék, mint pl. felruházni, (meg)nevezni ( pl. „Nevezzük a TH lelkének mozdulatait - gondolatoknak" 369.1.), vagy az olyan eredményhatározós szerkezetek, mint a következő mondatban: „Mindent, mindent gondolattá kell tenni" (346.1.). A teremtés a tudat imaginativ képességeivel kerül összefüggésbe, fő munkaterülete a végtelen, amely az Ibolya ban többször is az észlelés tartományain túl eső lehetőségekként artikulálódik. A végtelen a megismerő tudat szempontjából ugyanúgy alaktalan, észlelhetetlen, mint a véges egyik Kalligramja, a Sok: „ amelynek még egyáltalán nem kell Végtelennek lennie, szemléletünkben teljesen Végtelennek tűnik". Egy morzsányi sókristály például olyan sok molekulából áll, „hogy az már normális ésszel fölfoghatatlan” (383.). Az ontológia esztetizálásának eredményei a Kalligramok, a „Végtelenség médiumai” (382.1.), vagy egy másik meghatározás szerint a Kalligram az a szófaj, amely rendelkezik kiegészítéssel: olyan nyelvi lehetőséggel, „amelynek segítségével véges nyelvi szerkezettel megidézhető a létezés végtelensége" (274.3.).

A narrátor nyelv-értelmezése is természetesen a felfoghatatlan megismerésére való törekvéshez kötődik. A verbális nyelv az észlelhető reprezentációjában kimerül, de lecserélhető a matematika kombinatorikus nyelvére és bár a végtelenből a szeszélyt, a furcsát kiszűrni lehetetlen, mégiscsak modellálható (vő. 322.). A szubjektum számára mindvégig egyértelmű, hogy bár végső igazság nincs, nem haszontalan olyan nyelv létrehozását megkísérelni, amely uralhatóvá teszi a végtelent, s így meg lesz az az illúziónk, hogy bizonyos igazságok mégiscsak megközelíthetők. A regényt ezért a kognitív tevékenység maximalizálására való törekvés és az ezt megszakító, általában önreflexív jellegű, játékosabb, ironikusabb részek