H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)

Az ibolya illata

Én és az „ő” műve

93

désekről a későbbiekben még lesz szó); ez az axiomatikus nyelv azonban saját (spekulatív) eredetétől is különbözve önmagát fiktív konstrukciókat létrehozó nyelvként határozza meg - erre a leglátványosabban a („hagyományos") fejezetek helyett álló Fantazmák utalnak. A műfajiság paradoxona éppen abban rejlik, hogy a szöveg mindenáron szépirodalomként, végső soron regényként - mint szépirodalmi műfaj - akarja olvastatni magát, miközben mindent megtesz azért, hogy nyelve és tematikus kijelentései által szétfeszítse ennek (a „szépirodalmiság”-nak a) kereteit. Maga a „szépirodalom" szó a szövegben a Szép Irodalom kapcsolatban többször is inkább arra ad lehetőséget, hogy a hozzá kapcsolódó részlet ironizált narratívájában (pl. 803.) szóljon metaszövegként önmaga „eredetéről”, „keletkezéséről”. Talán nem hangzik túlságosan elrugaszkodottnak, ha megkockáztatjuk, hogy a müfajiság a szöveg szövegszerűségének trópusaként funkcionál.

Amikor a műfajiság problémájánál időzünk, nem árt erőteljesebben hangsúlyozni: Az ibolya illata című szöveg egy hagyomány nélküli, teljesen új műfaj, a gondolatregény első szövege, amely éppen arról szól, hogyan keletkezik/létezik: mint szöveg, mint műfaj. Állításai (legalább) két szálon futnak: egyrészt metaszövegként saját magára mint irodalmi problémára vonatkozik, másrészt egy önmagán túli fenomén leírására törekszik, amit az egzisztencia, lét, „van", végtelen szinonimáival nevez meg. A szöveg az Uroborosz (talán inkább) modernista toposzának többszöri említésével, tematikus öntükrözéssel is megjeleníti saját működési elvét. A létre vonatkozó szemiózis is valószínűleg abban érdekelt, hogy megvilágítsa, azaz uralhatóvá tegye azt a helyet, ahonnan/ahol működésbe léphet. A szöveg saját magát a végtelen egyik Kalligramjaként tételezi, felállítva ezzel egy szinekdochikus, bár korántsem statikus struktúrát.

A regény tétje: az egzisztencia kivívása az alapító aktus által. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a regény egyik nagy erénye, hogy éppen az ilyen „eldöntendő" mondatokkal kapcsolatban óvatosságra inti recenzensét. Az egzisztencia - ahogy Kierkegaard óta a filozófiai hagyományban és a szövegben is többször elhangzik - megelőzi az „igaz-hamis” oppozí-