H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Az ibolya illata
86 Beke Zsolt hangzású, de különböző jelentésű szavakkal. Hatásuk egyfelől a hangzásbeli változás csekélységében, másfelől az érdekes jelentésváltozásban rejlik, mely olyan mértékű feszültséget teremthet, hogy az a paradoxonig, azaz a látszólag képtelen, ellentmondó állításig fokozódhat."15 Paul de Man szövegeiben a paranomázis tágabb, a derridai differanciához hasonló folyamatot leíró értelemben van jelen, szerinte „a nyelvnek inkább retorikai, mintsem esztétikai szerepe, egy azonosítható trópus (paranomázis) az, ami a jelölő szintjén működik, s mint ilyen a világ természetét illetően nem tartalmaz felelős kijelentést - bár képes arra, hogy ellenkező benyomást keltsen.”16 A szöveg vizuális elemeinek vizsgálatára irányítja figyelmünket a paranomázis meghatározásainak azon momentuma, mely szerint a paranomázis - a hagyományos terminológia fogalmaival élve - bizonyos „formai analógiára” utal, s így olyan retorikai trópusként áll előttünk, mely nem a „szemantikai”, a szó „jelentésére" vonatkozó szempontokat, hanem sokkal inkább a „formai" - a vizuális, illetve az akusztikai - aspektust veszi figyelembe. Ha elfogadjuk ezen trópus de Mani értelmezését és a differanciával való rokonságát, felértékelődik a szöveget alkotó elemek ismétlésének és az ismétlésen alapuló más trópusoknak, alakzatoknak (az anaforának, a parafrázisnak stb.) a jelentősége is. S ezzel együtt felmerül a megnevezés problémája is, vagyis a jel ismétlésben megmutatkozó tartósságának, illetve pontosságának kérdése.17 A szöveg elbeszélője - mint már korábban kiderült - első látásra nem kérdőjelezi meg a megnevezés lehetőségét. Szerinte a valóság változatosságára - ha nehezen is, s olykor (elméletileg) a végtelennel hadakozva, de - a megnevező a nyelv változatosságával felelhet. Egy bizonyos egyedi dolgot, illetve bármilyen dolgot leírhatunk egy kalligrammal, ha ezt a kalligramot a megfelelő mértékben egyedivé tudjuk tenni. Ez az elbeszélő szerint már-már egy olyan nyelvhez vezet, mely annyira „tökéletesen” írja le a valóságot, hogy nem lehet különbséget tenni köztük: ezzel szerinte „a hermeneutikai problémák túloldalán találnánk magunkat. Nem az volna a dilemma, hogy a szöveg értelmezései
