H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)

Az ibolya illata

Uroborosz és spirál

87

közül melyik a helyénvaló, hanem nem tudnánk különbséget tenni szöveg és létezés között.” Ezt a circulus vitiosust bejárva azonban egy újabb fordulattal arra a következtetésre jut, hogy legyenek a „létezők is szavak, amelyeket mi nem tudunk kimondani, és a létezőket mint szavakat próbáljuk megérteni - olyan szavakkal, amelyeket ki tudunk mondani.”18 S ezután ez a két vonal - a megnevezés lehetséges voltában való feltétlen bizalom és a mindent szóként, „jel"19-ként értelmező elképzelés - különválik, hol az egyik, hol a másik fölényével, egymást követve róják tovább a köröket a regényben. Azonban amfg az egyik - mint láttuk - marad önmaga körkörös, azonos, lezáró ismétlésénél (szinekdoché), addig a másik - az ugyanoda-érkezést elkülömböztető trópus (paranomázis) működése miatt - spirálisan eltávolodik saját magától, és nyitva hagyja az értelmezést. Most pár gondolat erejéig ez utóbbinak próbálunk meg utánajárni.

„Két betű különbözésének elemi ténye végtelen sok mondattal fejezhető ki. Mi ezt nem tudjuk végigjárni, a Létezés viszont (mint nyelvi tény), úgy tűnik, igen. Legalábbis: minden »jel» erre mutat.”20 Ez a szövegrész éppen a megnevezés lehetetlenségének, a mindenkor értelemként megképződő létezők (szavak és nem-szavak) mindent megelőző különbözőségének, valamint az univerzáliák elutasításának kifejeződéseként olvasható. A ,.jel”-ek minden bizonnyal arra is mutatnak, hogy két betű (szó, tárgy stb.), még két „azonos” betű (szó, tárgy stb.) is mindig már különbözik (hiszen: „csak »másságomban« lehetek fakszimile”), s így történhet meg az, hogy a „ciklikusság nem tud az univerzáliák szerves grammatikája lenni. Használata kényelmetlen, és »kellemetlenségeket« okoz.” A vissza-visszatérő vizuális, illetve „verbális” elemeken, motívumokon, a paranomázis egy konkrétabb szinten való működésén jól nyomon követhető ez a megközelítés. A paranomázis az elmondottak (de Man) alapján magában foglalja az ilyenfajta „identikus" ismétlést is, s ennek fényében láthatjuk például a szövegben vissza-visszatérő mondat, a „Jó, de mi az, hogy gondolat?” állandó értelem-újrakonstituálódását21. De azt is észrevehetjük, hogy a visszatérő ikonoknak, például a következőnek: ffi- hogyan válnak folytono-