H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Az ibolya illata
Uroborosz és spirál 85 kapcsolatban a „nyom”-nak mint a „jel tartós intézményének” derridai fogalma11. Azonban a Farnbauer-féle szövegben ez nem nyelvi-retorikai kérdés, nem érint nyelvi entitásokat, ugyanis máshová kerül a hangsúly, s a megnevezés problémája nem vagy csak másodlagosan merül fel12. A homeosztázis sokkal inkább a fizikai és a szellemi külső, vagyis az „objektív” világ folyamatos változásának kompenzálását jelenti, mert ez a világ az elbeszélő szerint valójában csupán érzékcsalódások és varázsok formájában hozzáférhető, viszont a homeosztázis „a varázsoknak konok ismétlődése, amelyben a tünemények csökönyös tartósságot nyerhetnek látszólagosságuknak”, vagy másképpen „az állandó demiurgoszi forrongásban kialakuló változásképletek forrongó állandósága.”13 (kiem. B. Zs.) S így - az ismeretelmélet területén maradva - ebben a folyamatban sem az értelmező horizontja, sem a nyelv eltávolító, elhasonító funkciója nem játszik szerepet. II Az uroborosz motívuma azonban másképpen is megjelenik a szövegben. Mégpedig oly módon, hogy a szinekdoché helyett a paranomázis trópusával lesz leírható. p=~| „Uroborosz-mondat: A szövegben elhelyezett képen látható számítógép monitorján az a szöveg kezdődik, assagB amelyben megtalálható ez a kép.”1'1 Ennek a mondatnak az olvasása közben az a gondolatunk (érzésünk) támadhat, mintha újra ugyanarra a pontra érkeznénk meg a szövegben, s csak később vesszük észre, hogy itt valamiféle elmozdulás történt. (Feltűnhet ezzel a részlettel kapcsolatban az is, hogy az önreferenciális utalásnak köszönhetően már sokkal inkább előtérbe kerül a szöveg nyelvi-retorikai megszerkesztettsége.) Itt a paranomázis működése érhető tetten. A Kis magyar retorika így ír a paranomázis trópusáról: „A hangzásbeli összecsengés megfeleléseinek enyhébb formája az annominatio (R: egyszármazatú nevezés) vagy paranomasia (adfictio, R: szójáték), mely (pseudo)etimologikus szójáték az azonos szótövekkel (figura etimologica), illetve az azonos
