H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Az ibolya illata
. 84 Beke Zsolt S ezzel együtt az én(ek)-re vonatkozó individualizációs folyamatai (mégpedig, hogy mindenkinek joga van másnak lenni, sőt önmagának is), amelyekkel a(z énen beüli) másságot próbálja meg elfogadtatni, zátonyra futtatják az én szétfrását. Ugyanis mindig megmarad egy pontosan adott jelenhez köthető pontosan adott, megrendfthetetlen identitású énnél, s az ilyenfajta változó, de atomizált módon változó szerkezet módosulása nem tekinthető temporálisnak (hasonló probléma ez Zenón repülő nyílról szóló apóriájához). Ezért a másságot alkotó én-ek, melyek megőrzik erős integritásukat, sem jellemezhetőek temporálisan, hanem csak mint konkrétan meghatározható, azonos lényeggel rendelkező én-elemek egymástól elkülönülő, lineáris elrendeződése. A szöveg szerint mindig valami konkrét, pontosan körülírható helyzet tételeződik, amely fokozatosan változik ugyan, de követhetően, kiszámíthatóan az elgondolás ütemével, nem pedig egy mindig már túlhaladott, pontosan nem meghatározható, az interpretáció alól folytonosan kicsúszó értelemmel van dolgunk. „A világról és elsősorban önmagáról mindenkor bármit gondolhatna, de ez a »bármi« csak gondolata artikulálatlan tetszőlegességében van számára jelen. Aktuálisan viszont csak egzisztenciális kötöttségekben és szekvenciálisán végiggondolható véges alternatívákban lehet tudása önmagáról. Tehát annak ellenére, hogy bármit gondolhatna magáról, annak fogja hinni magát, amit ténylegesen elgondol.”8 Az ilyen keretek között megtörténő változás nem írható le a derridai nyom, differancia, hűmen fogalmak segítségével, s az énen belüli, az ugyanaz és a más, a hasonló és a különböző közötti értelemkonstituáló párbeszéd sem valósulhat meg igazán, helyette egyfajta, a központot védelmező (hatalmi) harc metaforikáját találhatjuk9. Nem az elkülömbözés, a differancia működését, hanem a maradandóságra épülő atomizált változás alakzatait, struktúráit beszéli el tehát az elbeszélő, s így marad (újra) körülírható. De a szöveg szerint az evolúció „csúcsát"10 képező homeosztázis fogalma is ily módon lesz problematikus. A homeosztázis tulajdonképpen a dolgok megismerésének és megnevezésének a minimumát jelenti, azt ami hiányában kicsúsznának a megfigyelés fókuszából. Felmerülhetne ezzel
