H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)

Az ibolya illata

78 Benyovszky Krisztián

közismert rajzának (Rajzoló kezek) másolata látható „Amikor ezt olvasom, miért írok?” kérdés kíséretében. Úgy tűnik, mintha a három említett „képet” Farnbauer már mint toposzokként működő szimbolikus jeleket szerepeltetné a szövegben, mintha csupán a tradícióra utaló diszkrét idézetek (némi túlzással azt mondhatnánk kötelező ikonok) volnának. Ez a mise en abyme alkalomszerű eleme marad a szövegnek, a megkezdett metafikciós motívumlánc nem talál folytatásra a későbbiekben. A szöveg nyelvi-poétikai megszerkesztettségére hívják fel továbbá a figyelmet (tehát szintén az önreflexiót erősítik) azok az allúziók, jelölt és jelöletlen idézetek, parafrázisok és átiratok, melyekről már volt szó, illetve a mű azon részei, melyek az írást kísérő „külső” események hitelesítő „beemelésének" illúzióját teremtik meg: „Apuka, és mégis - mit csinálsz amikor dolgozol?” (108.), „Apuka, a mamának névnapja van. Tudtad te ezt? Egy gondolatregény legyen anynyira gondos, hogy gondoljon a feleségem névnapjára is. Akkor ez nem is igazi gondolatregény." (161.) Mindezekkel együtt azonban Az ibolya illatáró\ elmondható, hogy sem a fiktív világok önnemző szédületére rájátszó történetek, sem pedig az önkényes, szertelen és önleleplező narrátort szerepeltető regények poétikáját nem követi, hanem - igaz, e tradíciótól nem függetlenül - a szavak, a nyelv, s ebbe ágyazottan a gondolatok tükörjátékát, önsokszorozásának és „önnemzésének” kalandjait meséli el.

Babits Mihály 1905-ben a szagokról és illatokról elmélkedvén felveti az illatok műfaji megkülönböztetésének lehetőségét (szó esik illatidillről és illatódáról - illatregényről nem). Az eszszé zárlatában egy olyan „utópiai illatversenyterem” vízióját vázolja fel, ahol a művészi élvezetek ínyencei kényelmesen elnyúlva, a külvilág teljes kizárásával, tökéletes csendben és sötétségben élvezhetik ki egy partitúra szerinti rendben felhangzó és kiáramló illathangverseny minden egyes taktusát. Az egymást követő virágillatok az asszociációk buja kavargását indítják el a befogadók tudatában, kéjesen bizsergetve kifinomult szaglószerveiket. A vaníliába hajló heliotróp-lehellet után, alig észrevehetően „kél halk ibolyaillat", melybe külö-