H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Disputa a kánonokról
38 Németh Zoltán dalmat sem tarthatjuk monolitikus képződménynek. Ha viszont ez így van, akkor ebből a szempontból megint csak kétségbe vonódik - már önmagában is - mindkét fogalom illetékességi köre, hiszen okosabb lenne kánonokról és a fiatal irodalom irányairól beszélni. A probléma csak az, hogy a fiatal irodalomnak nevezett formáció éppen mint „folyton jelenbe vetettség" tételeződik, azaz ellenőrzése tulajdonképpen nem annyira a kortársak, mint a következő generációk feladata (amikorra természetesen már nem is fiatal). Mi értelme van tehát a fiatal magyar irodalommal foglalkozni, különösképpen a fiatal magyar irodalom és a kánon kapcsolatával? Günter Buck Dilthey-re hivatkozik, miszerint „minden kortársi irodalom közvetlenül kapcsolódik a jelen történeti igazságához”4, s ezzel valójában a kánonnak már említett, a fiatal irodalomban végbemenő, továbbörökítő funkcióját erősíti. Ezt az állítást azonban némileg módosítani is lehet, hiszen a kortárs, és értelemszerűen a fiatal irodalom is, mindig a jövőre apellál, hiszen a kortársi és fiatal irodalomhoz tartozó alkotások esetében az olvasó/értelmező sosem lehet bizonyos abban, hogy az idő igazolja-e állításait, amelyeket mégis megkockáztat, mintegy a kánon továbbörökítőjeként tüntetve fel a jelen szövegeit. Úgy vélem, nem járunk messze az igazságtól, ha a kánon folyton jelen levő utópikus attitűdjére utalunk az irodalom időbeli folyamataiban: az irodalmi kánon ugyanis, ellentétben az egyházi kánonokkal, nem annyira a múlt változatlan továbbörökítésének etikai pozícióihoz, mint inkább a jövőt illető elvárások esztétikai vagy ideológiai megerősítéséhez szolgálnak argumentációval. Vagyis az irodalmi kánon nem létezhet a jövőre apelláló hang nélkül, a kánon mindig a majdan bekövetkező jövőben nyeri el pozícióját - s ezt számára leginkább a jelen íródó irodalma, a kortárs, s talán még inkább a fiatal irodalom biztosítja. Még inkább így van ez, ha abból a tézisből indulunk ki, amelyet később sem szándékozunk elhagyni; eszerint az irodalomnak minden szöveg része, amely az irodalmi szövegek játékterének része: azaz a klasszikus szépirodalmi műfajoktól az esszén és a kritikán át egészen az irodalomelméleti tanulmányig minden szöveget irodalomnak, vagyis esetünkben a fiatal irodalom részének tartunk. Azaz