H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Disputák kontextusában
„sok beszédnek sok az anyja 219 tál megteremtődjön, ugyanakkor meg is kérdőjeleződjön, s esetenként az „igazi" narrátor is felbukkanjon, hogy aztán játékosan egybeolvadjon vele. Ilyen eszköz(ök)ként említhető(k) meg például a tájjellegű, tömegkulturális, pletykalapos stb., ugyanakkor filozofikus, nagy irodalmi hagyományt mozgató és hfres elődöket (pl. Vörösmarty Mihály, Arany János, Babits Mihály, Parti Nagy Lajos stb.) megidéző beszédmód(ok). Nincs azonban egy kiválasztott, centrális nyelv, beszédmód, regiszter, mely uralná a verseket. Ellenkezőleg, bármelyik fontossá válhat, viszont csak oly módon, hogy mindvégig bizonytalanságban maradunk, tényleg az-e a fontos, vagy esetleg mellette egy másik, egy olyan, mely megbúvik a szavak között, és csak egy későbbi pillanatban válik nyilvánvalóvá bizonytalan, halk „mormogása”. (Pl. Jegyzőkönyvi kivonat, ahol nem tudni, hogy a versbeli-jegyzőkönyvbeli tanú vallomásán tulajdonképpen ki beszél át.) A szereplők ezen sokasága mellett nem meglepő, hogy csak kivételes esetben nem húzódik meg a háttérben valamilyen történet. Sőt egy vidéki történetet kapunk, többféle helyszínnel, változatos szereplőkkel, s az elbeszélők metamorfózisainak köszönhetően is élőén bonyolult világgal. Egy - bizonyos vonatkozásokban egészen a Parnasszusig ágazó - „helyi mitológia” körvonalazódik, melyben tulajdonképpen az elbeszélők kisnarratívái alakítják ki azt az értelmezési mezőt, ahol az olvasás, az értelmezés során mozoghatunk. Ezek a kisnarratívák annyiban azonban különböznek például Lyotardnak A posztmodem állapot című tanulmányában a narratív forma (s végső soron a nyelvjátékok) példájaként felhozott kasinava indiánokéitól, hogy itt nem elsősorban egy - ha folyamatosan kétségbe vonhatóan is, de - jól elkülöníthető, immanens nyelvi játékról van szó. Nemcsak a főleg a belső fejlődés során kialakult funkciók töltődnek fel, nemcsak főleg az áthagyományozott sémák lendülnek működésbe, íródnak felül, hanem - mint már korábban szó volt róla - sokkal nagyobb mértékben külső (irodalmi-filozófiai, populáris kulturális...) szerepek, történetek is játékba lépnek, s Lyotard „posztrendszerénél’’ is nyitottabb halmaz jön létre. Körülírható elbeszélő szubjektum hiányában pedig az sem történhet
