H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Disputák kontextusában
Átkelés a hídon 213 A Miféle szerzet... utolsó fejezetének szövegeiben ez a fikcionalizáltság már nem a szöveg - világ konstellációban demonstrálódik, hanem az „átiratok” sorában szöveg - szöveg intertextuális viszonyaiban. A korábbi pályaszakasz szövegeinek újraírása nem csupán a költői világkép egy újabb stációjáról ad hírt egy oppozicionális logika segítségével, hanem a korábbi szövegekben tálalt ideológiák és nézetek illuzórikus voltát teszi inkább láthatóvá (ahogyan a felhőkarcolók is a „vágyott” világ ikonjai voltak), azáltal, hogy azokat egy körkörösen ismétlődő „rendszerbe" írja bele, ahogyan azt a Guillevic után szabadon-átirat, s egyben a könyv záró strófája kiválóan szemlélteti, amikor visszahajlítja az eredeti szöveg lineáris célzatát („egy másik táj”, „nem látja elmúlni önmagát”), de ezt így persze nem pusztán tematikusán, hanem szövegszerűen teszi: „ha mindennek vége van az ugyanaz a táj bizonyosan megint olyan lesz mely végignézi önmaga elmúlását". Az átirat és az eredeti közt ekként létrejött szövegtérben így a felkínált létértelmezések közti habozás, a lehetséges válaszok parciális volta kerül az értelmezés homlokterébe, a válaszadás kényszere helyett. A Barak-féle átiratoknak korántsem mindegyike tesz javaslatot az efféle olvasói műveletek elvégzésére, ahogyan pl. az A/adalék a költői fejlődéstörténethez kettősét inkább a már - még oppozíciós logikája uralja, amely - mégha szellemesen teszi is, de - nem igazán képes a szubjektum világhoz való viszonya (meg)változásának problematizálására. Annál figyelemreméltóbb a H/hajnalonta szövegkettőse, amely a kiazmus trópusával lehetővé tett attribútumcserék által a szubjektum individualitását kérdőjelezi meg. Az első darab az önmaga megtalálásának története az éjszaka sötétjéből, ami azonban a vers tanulsága szerint is csupán egy statikus én-képet involvál, míg a másodikban az önelvesztés által egy elkülönbözött, de dinamikus én-kép konstituálódik. A szubjektum kettős modalitása olyan létezésben adódik, melynek létezői nem bírnak állandó tulajdonságokkal, így az éjsza-
