Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
46 Benyovszky Krisztián portréja csak megismétli a már említett értelmezések kulcsfogalmait (helyzet-, jellem- és feszültségteremtő erő, szociografikus igényű tájábrázolás, „regionális realizmus”), miközben az Öregem, az utolsót, egy nyúlfarknyi jellemzés keretében, az 1945-48 közti üldöztetés és kitelepítés lelki következményeit feldolgozó (cseh)szlovákiai magyar regények (Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor, Mács József regényeinek) „méltó párjaként” aposztrofálja.14 Igaz, hogy az Öregem... erről is „szól”, a szövegeknek ily módon, pusztán tematikus szempontok szerint megkonstruált vonatkoztatási mezeje azonban, sajnos, a regénynek épp azon vonásait fedi el, melyek mai párbeszédkészségét biztosítják. Szeberényi Zoltán sem áll elő új értelmezési javaslattal, inkább csak összegzi a kritika addigi értékeléseit.15 Ahhoz, hogy Bereck regényének poétikáját érdemben tárgyalhassuk, szükségesnek látszik egy kitérőt tenni a metaforát és a próza metaforizálását érintő kérdések dzsungelébe. Nem azért, hogy eltévedjünk, hanem hogy a regényhez vezető diszkrét ösvényt tapossunk. 4. Michat Gtowiňski szellemesen indítja a metaforáról írott tanulmányát.16 Elsőként W. C. Booth írására hivatkozik, mely szerint csak az 1977-es esztendőben több írás jelent meg a metaforáról, mint azelőtt - 1940-ig bezárólag összesen(l). A lengyel teoretikus ehhez hozzáfűzi, hogy ha ez így megy tovább, számítógépén végzett számítások szerint 2039-re több lesz a metaforakutató, mint az ember... Nem véletlen ez az ironikus felütés, hisz a metaforáról szóló szakirodalom áttekinthetetlen dzsungellé vált. Ezért ha bárki hozzá akar szólni a témához, írja Gtowiňski, elkerülhetetlenül egy széthangzó kórus tagjának szerepébe kerül, s esélye sincs arra, hogy szólistává váljon. Öntudatlanul is megerősíti vagy cáfolja azt, amit már előtte sokan állítottak és cáfoltak. Szinte lehetetlen ellenőrizni, hogy mennyiben nevezhető hozzászólása eredetinek, s mennyire az elődök által (már) elmondottak újrafogalmazásának, alátámasztásának. A „kórustag” megszólalási pozíciója ugyanakkor, s ezt már én teszem hozzá, nagyban oldja a „hatás-iszony" (H. Bloom) esetleges görcseit (hisz úgyis mindent elmondtak már...), s az eredetiség akarása helyett inkább az
