Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
44 Benyovszky Krisztián 3. Bár egyébként nem szokásom, ezúttal mégis az elemzendő regény fülszövegét fogom idézni: „Hury Tamás csallóközi kamaszfiú Dél-Magyarországon, nagyapjánál tölti vakációját. A fiút az a vágy hajtja, hogy fényt derítsen a családját üldöző »átokra«, s hogy megfejtse a vak szódás, Aladár »titkát«. Az érdekfeszítő cselekmény színtere egy magyarok, szerbek, németek lakta falu, ami a szerzőnek alkalmat ad arra, hogy kicsiben érzékeltesse a soknemzetiségű Kárpát-medence jellegzetes atmoszféráját.” E paratextus minden tömörsége, természetéből és funkciójából eredően szűkítő megfogalmazása ellenére felvet olyan összefüggéseket is, melyek értelmezésem fontos kiindulópontját képezik majd. Ebben a részletben egymás mellé kerül ugyanis - igaz, reflektálatlanul - a műnek két olyan eljárása, mely ha egymást nem is kizáró, de legalábbis feszültségteli viszonyban van. Azt ígéri, „súgja” a fül(be a jszöveg, hogy a regény egyrészt egy tájegység jellegzetes vonásainak rajzát adja, hiteles ábrázolást nyújt, másrészt titkokról és rejtélyes családi végzetről („átokról”) is szól, igaz, a két kifejezés élét idézőjelek tompítják, ami mintha látszó Iagosságukát hangsúlyozná: nem „valódi” titokról és átokról van szó, talán csupán a gyermek nézőpontjából tűnnek annak. A regény figyelmes olvasása azonban arról győzhet meg bennünket, hogy az ilyen módon rekonstruált elvárások érvénye egyáltalán nem magától értetődő, a szöveget éppen az teszi igazán izgalmassá, hogy nem tisztázza megnyugtatóan a - némi leegyszerűsítéssel szólva - „valósinak és „fantasztikusának nevezhető elemek viszonyát. A todorovi koncepció értelmében ezt úgy pontosíthatnám, hogy megtartja a fantasztikus hatás eléréshez szükséges billegést a különös és a csodás között.6 Mondanom sem kell, hogy mindez alapvetően érinti a mű poétikáját (nyelvi megformáltságát, az alkalmazott narratív eljárások funkcióját, a szüzsé szerkezetét), s egy olyan sajátos jegyekkel is bíró elbeszélői szerkezet kialakulásához vezet, melyet metaforikusnak nevezhetnénk. Meglepő, hogy a regényről írott eddigi kritikák, elemzések vagy reflektálatlanul hagyták a kvázi-csodás elemek jelenlétét és szerepét, nem tulajdonítva nekik különösebb jelentőséget, vagy elmarasztalóan, a mű gyengeségeként tettek említést róluk.
