Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
34 Elek Tibor „élni mindenáron” parancsát tudatosan alapelvükké tették. Az otthon gondnoka szerint „olyan fogalmaknak, mint nemzet, család, vallás, hivatás, cselekvés, önfeláldozás, részvét, barátság, nincs többé értelmük."29 A regény által sokszínűén bemutatott kisvárosi galériából érdemes kiemelni néhány alakot és történetet. Sághy ügyvéd úr apja még úri szabó volt, az ő sorsa a társadalmi felemelkedésnek azt az útját példázza, amikor a kispolgár tehetsége és egy érdekházasság révén próbál a pénz és a hatalom közelébe férkőzni, az erkölcsi elveket félredobó karrierizmusa látszólag célt is ér, de végül kénytelen beismerni vereségét. Vilcsek úr felmenői borbélymesterek voltak, ő maga is kitanulta a szakmát, de végül magánnyomozóvá vált, s mint ilyen a város lakosainak számtalan disznóságát és erkölcstelenségét megismerte, miközben maga is mélyre merült: előbb a nyilasok besúgójává vált, majd 1945 után nemzetárulóvá, magyarságának megtagadójává. EL apjáról is kiderül, hogy 1938-ban, amikor bevonultak a magyarok, elszavalta a Nemzeti dalt az Iparos Körben, de hat évvel később ő volt az első, aki a fehér-kék-piros csehszlovák karszalagot feltűzte, és úgy vonult végig a városon, mint egy kormánybiztos. A regény elbeszélője már a mű kezdetén, az 1848-49-es szabadságharc utáni osztrák megszállás kapcsán arra emlékeztet, hogy a polgárok önként lemondtak a nemzeti önérzetükről; az egyik régi jeles család utolsó életben levő sarja pedig így válaszol az egykori Kálmán vitéz kísérteiének, aki az őt megsegítő bátor embert keresi: „Én sohasem voltam bátor ember. [...] És ha tudni akarja, vitéz uram, egyáltalán nem szégyenkezem miatta. Jegyezze meg, kérem, a történelem megtanított bennünket, hogy ha életben akarunk maradni, le kell hajtani a fejünket, és be kell húzni a nyakunkat.’’30 A város lakói elfeledték múltjukat, mintha „az időn és a történelmen kívül”31 léteznének, számukra nincs jövő és nincs múlt, csak a jelenbeli látszatlétezés van. A belső nézőpontok mesteri kezelése révén nemcsak a szubjektív időbe pillanthatunk be, de sikerül az írónak a reálisnál „valóságosabb”, valamiféle egyetemes, örök, mitikus időt teremtenie. Amiben aztán már nem meglepő, hogy a valóságos és anekdotikus történetek fantázia- és álomképekkel keverednek. A vá-
