Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)

II. Somorjai disputa

170 Beke Zsolt

„a szó nem szó a vers nem vers mindössze egy leszűkí”. A „vers nem vers” értelmezése tulajdonképpen azt az utat járja be, mely alapján kijelenthetjük, hogy egy szöveg - hasonlóan a többi szöveghez - újra nem érte el célját, s mint már annyiszor, most is kudarcot vallott. Ha ezt a két tagadó kijelentést így egymás mellett látjuk, óhatatlanul is visszahatásként az elsőt a második analógiájára olvassuk, és ezzel nem kerülünk kívülre az igazi művészet eszményi totalitásának és a referenciális viszony tökéletlenségének, be nem teljesedésének problémáján.

Azonban kiindulhatunk „a szó nem szó” kijelentésből is. Ennek értelmében a versekben a szó nem szó, s a kétszeresen is jelenlevő önreflexivitásnak köszönhetően ebben a versben is ez történik, vagyis a vers szavai, s maguk azok a szavak, hogy „a szó nem szó” sem szavak igazán. Logikailag ez a kijelentés, vagyis, hogy A=A’, értelmezhetetlen. Az ehhez szerkezetileg közel álló disztinkció alakzata (A—A) pedig bizonyos szempontból tautológia. „A distinctio ugyanazon szónak az első helyen álló szokásos (köznapi) jelentése és a második helyen lévő emphatikusan fokozott jelentése közötti szemantikai különbségre épül.”7 Mindkettő szintagmánál tapasztalható azonban bizonyos akaratlan átcsúszás a metaforikus értelmezésbe. Egyébként ezt, a tautológiát némileg feloldó aspektust, általában elfogadják a szóban forgó alakzatot tárgyaló retorikák is: a látszólag változatlanul visszatérő szó arra késztet, hogy módosítsuk az értelmét, árnyaljuk „köznapi jelentését”. A „szó: szó” kijelentésben a szó „szósága" emelődik ki, válik akár pozitív, akár negatív értelemben hangsúlyossá, vagy éppen ennek következtében - freudi fordulattal - bizonytalanná. A „szó nem szó”-ban viszont - azon túl, hogy (mint már utaltunk rá) a háttérben feltűnhet egy igazságot közvetítő, totális szó, egy transzcendentális jelölőviszony elképzelése - a szó éppen a „szóságától”, vagyis minden ehhez kapcsolható funkciójától, így a jelölő funkciótól is meg van fosztva. S így a szó „jeľ’-ként értelmezhető.

A szöveg működése is inkább ezt támasztja alá, azzal, hogy az olvasás során ezt a folyamatot viszi (viteti) végbe. A „jel” természetét mutatja be, szemlélteti oly módon, hogy elhagyja a sorok végét és referenciálisan értelmezhetetlen be-