Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2017 - Acta Ethnologica Danubiana 18-19. (Dunaszerdahely-Komárno, 2017)
Közlemények - Klamár Zoltán: Ájtatos híveknek adakozásából… A szakrális térfoglalás kisemlékei Magyarkanizsán
Elemzésünk tárgya - a szakrális kisemlékek állításának, ápolásának gyakorlata - napjainkig ható módon van jelen a magyarok és szerbek lakta település életében. Az ortodoxok és a katolikusok a kisemlékállítással széttördelték a korábban egységes teret, ami a tér szakralizációjából adódott. A 20. század társadalmi változásai fokozatosan háttérbe szorították a korábbi gyakorlatot, és évtizedeken át tiltották a vallásos tájhasználatot. Ennek következtében a kisemlékek nagy része fokozatosan pusztult, egy másik részük pedig a közterekről az egyházak számára kijelölt, intimebb templomkertbe, felekezeti temetőrészekbe került. Az, hogy ezek az objektumok mégis megmaradtak, annak köszönhető, hogy az egykori állíttatok kései utódai kötelességüknek érezték a kisemlékek gondozását, jó karban tartását, amit a korábban működtetett keresztalapok kamataiból maga az egyház biztosított, ám a háborúk és impériumváltások következtében azok elértéktelenedve már nem biztosíthattak. Az utódok magatartásnak, áldozatvállalásnak köszönhetően mutathatjuk be a térkijelölés eme gyakorlatát. A város etnikai térszerkezetének változása A kistáj központjának számító, a Körös-patak és a Tisza határolta ártéri teraszon fekvő település - 1920-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, majd az idők folyamán a szétesett Jugoszláviától a Szerb Köztársasághoz került - az Árpád-kortól a török elleni felszabadító háborúk Bácskára való kiterjedéséig folyamatosan lakott volt.2 1686-tól azonban az átvonuló seregek és az időnkét portyázó kisebb csapatok állandóan veszélyeztették a településen lakók lét- és vagyonbiztonságát. Alig hagyták el Ókanizsát3 és sok más Tisza menti helységet addigi lakóik, máris újabbak érkeztek a helyükre: 1687 decemberében és 1688 januárjában az elnéptelenedett településeket katonáskodó szerbek ülték meg (Koroknay 1995,226). A lakosságcsere gyors lezajlását a vidéken járó térképész, Johann Cristoph Müller4 1706- os datálású térképe - Markt alt Kanisa - ugyan nem jelöli, de a részletes utcahálózatból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a beköltözők a szellemvárosban gyorsan kijavítható lakóépületeket, templomokat találhattak.5 A szerbek folyamatos beköltözése a két zentai csata között azt eredményezte, hogy a 17-18. század fordulójára a táj teljesen elveszítette magyar lakossági többségét (Koroknay 1995, 237). 2 A vidék településtörténetéről lásd részletesebben: Klamár 2006,26-50. 3 A város nevét az eltelt századok folyamán többször változtatta a politikai akarat: Ókanizsa/Magyar-Kanizsa (1750-1908), Magyarkanizsa (1908-1918) majd ismét Ókanizsa (1918-1941), Magyarkanizsa (1941-1944), Kanizsa (1944-2003) és végül Magyarkanizsa (2003-), mert a város újra felvette ezt az elnevezést a vajdasági magyar nyelvhasználatban. Mindegyik névalak azonban ugyanazt a települést, a vidék központjának számító kisvárost jelölte/jelöli. 4 Johann Cristoph Müller (1673-1721) német térképészmémök a karlócai béke után, az új határok kijelölésekor Luigi Ferdinando Marsigli segédjeként járt a vidéken. 1709-ben jelent meg az általa összeállított, felméréseken alapult új Magyarország-térkép, melyen részletesen bemutatták a hódoltság alól felszabadult területeket. Magyar Nagylexikon 2001, 407. 5 „A marlonosi sánc katolikus kápolnájának erőszakos elfoglalása ellen - mint már említettük -1689. április 9-én a szegedi harmincados tiltakozott. Ráckevey János a martonosi kapitányhoz intézett levelében azt visszakövetelte a katolikusoknak... ” (lásd Koroknay 1995, 299). A martonosi példa nem egyedi eset, és mint olyan vonatkozhatott nemcsak egyházi, hanem világi épületekre is. 212
