Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015 - Acta Ethnologica Danubiana 17. (Dunaszerdahely-Komárno, 2015)

Köszöntők

egy kis múzeum ügye mellé állt. Azon kevesek között volt, akik a szakmaiság mellett törtek lán­dzsát és véleményüket nem rejtették véka alá. No, de elmúlt esőnek nem kell köpönyeg! Aztán az is előfordult, hogy baráti látogatásra beültem tanyázni Szilágyi Miklóshoz a közös szobájukba. Olyankor sok mindenről szót ejtettünk. Legtöbbször tudománytörténeti pletykákat osztottunk meg egymással. Egy ilyen alkalomkor, számítógépe mellől felénk for­dulva ránk mordult: - Nem hagyjuk szegény Miklóst dolgozni! Hát erre mit volt mit tenni: véget vetettek a beszédnek, s hazaszéledtek a legények! Volt, hogy együtt utaztunk konferenciára, köszöntésre, s felajánlottam az autómat. Mosolyogva megkérdezte: Milyen kocsid van?! - Mondtam a gyártót, típust. - Nem ismerem. Az kényelmes? Erre, mintegy argumentumként sorolni kezdtem, hogy a szakmabeliek közül ki mindenki ült már benne... Úgy tűnt, ezzel némileg meggyőztem, ám akkor jött az újabb kérdés: Mióta vezetsz?! Aztán eljött az utazás napja. A megbeszélt találkahelyen volt pontosan, magam is jó ütemű forgalomban, időben érkeztem. Beült, lerobogtunk a messzi bácskai helyszínre, majd este vissza. Pesten, búcsúzásképen megmutatta a magával hozott jogosítványt: Hát, nem szorultál rám! — mondta búcsúzóul. Ez a mondata sokáig ott motoszkált a fülemben. A gépkocsivezetést illetően valóban nem szorultam rá a segítségére, de tudományszakunk művelése közben sokszor volt segítségemre tanácsaival, tudományos eredményeivel. Barátságára ma is büszke vagyok! Mit is írhatnék e rendhagyó köszöntés végére: Kedves Tanár Úr! Isten éltessen sokáig! Klamár Zoltán Egy házaspár jubileumára (Verebélyi Kincső és Voigt Vilmos köszöntése) Tudom, meglehetősen rendhagyó az ilyen kettős köszöntés, pláne, hogy nem házassági évfor­dulóról van szó, de nem én tehetek arról, hogy (érkezési sorrendben) Voigt Vilmos és Verebélyi Kincső (kerek?) öt évenként született meg. S ráadásul még (nagyjából) ugyanazt a szakmát is választották. Aztán meg összeházasodtak. Az Ünnepeltek hölgytagjára való tekin­tettel az évek számának felemlegetésétől (noha született gonoszságomat nagy erőfeszítésbe telik legyőzni) most eltekintek, egyébként viszont lesz szó itt mindenről... Közben persze azonnal fölvetődnek problémák. Ilyen két gazdag életművet, -utat méltat­ni nem kunszt (több ünnepelt, több köszöntése is kitelne belőle), de hát mivel az ember (én is) ezt már többször is megtette1, és önismétlésbe azért, ha csak lehet, nem szeretne bocsát­kozni, mégsem annyira egyszerű a feladat. 1 Egy kis csokréta (a könyvismertetéseket nem belekötve), ami talán (akár) így is átnyújtható lenne: Folklorista vagy polihisztor? Emlékforgácsok a hatvanesztendős Voigt Vilmos köszöntésére... Új Szó 2000. 1. 13., 10. p.; Tanulságos történetek Voigt Vilmosról. Néprajzi Hírek 29, 2000/1-2, 106-107. p.; Podujatie pri príležitosti sedemdesiatin Vilmosa Voigta. Slovenský národopis 58 (2010), 227-228. p.; „Amiről Voigt Vilmos nem tud, az nincs is...” A hetven éves Voigt Vilmos köszöntése. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 181—184. p.; A Tanár Úr. A hetvenéves Voigt Vilmos köszöntése. Néprajzi Hírek 40, 2011/1, 65-67. p.; Olvastam és olvastam... Beszélgetés Verebélyi Kincső professzor asszonnyal kultúráról, néprajzról és az élet dolgairól. Fórum Társadalomtudományi Szemle 17, 2015/1, 169-179. p. És ha már családi a köszöntés, szélesítsük a kört a köszöntő családi kötelékei irányában is! L. Juhász Ilona: Interjú a 70 éves Voigt Vilmos professzorral. Fórum Társadalomtudományi Szemle 12, 2010/2, 137-152. p. 302

Next

/
Thumbnails
Contents