Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015 - Acta Ethnologica Danubiana 17. (Dunaszerdahely-Komárno, 2015)
Köszöntők
egy kis múzeum ügye mellé állt. Azon kevesek között volt, akik a szakmaiság mellett törtek lándzsát és véleményüket nem rejtették véka alá. No, de elmúlt esőnek nem kell köpönyeg! Aztán az is előfordult, hogy baráti látogatásra beültem tanyázni Szilágyi Miklóshoz a közös szobájukba. Olyankor sok mindenről szót ejtettünk. Legtöbbször tudománytörténeti pletykákat osztottunk meg egymással. Egy ilyen alkalomkor, számítógépe mellől felénk fordulva ránk mordult: - Nem hagyjuk szegény Miklóst dolgozni! Hát erre mit volt mit tenni: véget vetettek a beszédnek, s hazaszéledtek a legények! Volt, hogy együtt utaztunk konferenciára, köszöntésre, s felajánlottam az autómat. Mosolyogva megkérdezte: Milyen kocsid van?! - Mondtam a gyártót, típust. - Nem ismerem. Az kényelmes? Erre, mintegy argumentumként sorolni kezdtem, hogy a szakmabeliek közül ki mindenki ült már benne... Úgy tűnt, ezzel némileg meggyőztem, ám akkor jött az újabb kérdés: Mióta vezetsz?! Aztán eljött az utazás napja. A megbeszélt találkahelyen volt pontosan, magam is jó ütemű forgalomban, időben érkeztem. Beült, lerobogtunk a messzi bácskai helyszínre, majd este vissza. Pesten, búcsúzásképen megmutatta a magával hozott jogosítványt: Hát, nem szorultál rám! — mondta búcsúzóul. Ez a mondata sokáig ott motoszkált a fülemben. A gépkocsivezetést illetően valóban nem szorultam rá a segítségére, de tudományszakunk művelése közben sokszor volt segítségemre tanácsaival, tudományos eredményeivel. Barátságára ma is büszke vagyok! Mit is írhatnék e rendhagyó köszöntés végére: Kedves Tanár Úr! Isten éltessen sokáig! Klamár Zoltán Egy házaspár jubileumára (Verebélyi Kincső és Voigt Vilmos köszöntése) Tudom, meglehetősen rendhagyó az ilyen kettős köszöntés, pláne, hogy nem házassági évfordulóról van szó, de nem én tehetek arról, hogy (érkezési sorrendben) Voigt Vilmos és Verebélyi Kincső (kerek?) öt évenként született meg. S ráadásul még (nagyjából) ugyanazt a szakmát is választották. Aztán meg összeházasodtak. Az Ünnepeltek hölgytagjára való tekintettel az évek számának felemlegetésétől (noha született gonoszságomat nagy erőfeszítésbe telik legyőzni) most eltekintek, egyébként viszont lesz szó itt mindenről... Közben persze azonnal fölvetődnek problémák. Ilyen két gazdag életművet, -utat méltatni nem kunszt (több ünnepelt, több köszöntése is kitelne belőle), de hát mivel az ember (én is) ezt már többször is megtette1, és önismétlésbe azért, ha csak lehet, nem szeretne bocsátkozni, mégsem annyira egyszerű a feladat. 1 Egy kis csokréta (a könyvismertetéseket nem belekötve), ami talán (akár) így is átnyújtható lenne: Folklorista vagy polihisztor? Emlékforgácsok a hatvanesztendős Voigt Vilmos köszöntésére... Új Szó 2000. 1. 13., 10. p.; Tanulságos történetek Voigt Vilmosról. Néprajzi Hírek 29, 2000/1-2, 106-107. p.; Podujatie pri príležitosti sedemdesiatin Vilmosa Voigta. Slovenský národopis 58 (2010), 227-228. p.; „Amiről Voigt Vilmos nem tud, az nincs is...” A hetven éves Voigt Vilmos köszöntése. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 181—184. p.; A Tanár Úr. A hetvenéves Voigt Vilmos köszöntése. Néprajzi Hírek 40, 2011/1, 65-67. p.; Olvastam és olvastam... Beszélgetés Verebélyi Kincső professzor asszonnyal kultúráról, néprajzról és az élet dolgairól. Fórum Társadalomtudományi Szemle 17, 2015/1, 169-179. p. És ha már családi a köszöntés, szélesítsük a kört a köszöntő családi kötelékei irányában is! L. Juhász Ilona: Interjú a 70 éves Voigt Vilmos professzorral. Fórum Társadalomtudományi Szemle 12, 2010/2, 137-152. p. 302
