Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2014 - Acta Ethnologica Danubiana 16. (Dunaszerdahely-Komárno, 2014)
Krónika
pillanatok, amikor szülőföldemen úgy érzem magam, mintha valamelyik boldog nyugat-európai ország polgára lennék. Egy olyan országé, ahol az ember, ha elérte a nyugdíjkorhatárt, nem kell a megélhetése miatt továbbrobotolnia, hanem élvezheti a megérdemelt pihenést. S ez a pihenés nem láblógatós semmittevés, hanem az idő értelmes eltöltése: egy-egy német nyugdíjas mérnökember beiratkozik például az egyetemre s hozzáfog néprajzot tanulni, mások a természetvédelemben kezdenek aktív tevékenységet kifejteni, megint mások nagy utazásokra adják a fejüket vagy már-már életmódszerüen horgászni kezdenek, egyszóval teljes értékű életet élnek, miközben a fiatalok elől nem foglalják el a munkahelyeket. Az a két úriember, Rudolf Hanuliak és Pavol Pánik, akik ezzel az érzéssel most megajándékoznak, valami ilyesmit csinálnak. Még iijúkorukban, Szlovákia északabbi régióiból kerültek a Csallóközbe, ahol egészen nyugdíjba vonulásukig űzték polgári foglalkozásukat. Majd gondoltak egy nagyot, s mivel - saját bevallásuk szerint - Csallóköz népe oly barátságosan befogadta őket, köszönetképpen egy emberfeletti munkába kezdtek. De mit is tettek valójában? Amikor először léptem be ide, még a kiállítás rendezése közben, első gondolatom az volt, hogy hát ez templomok a templomban\ Mert valóban az egykori katonatemplom ódon, ütöttkopott falai között a Csallóköz egyházi építményeinek (templomoknak, kolostoroknak, imaházaknak, sőt egyházi rendeltetésű adminisztrációs épületeknek) a fotói lógnak a falakon, meg csak úgy a levegőben is. Nem tud erről nem eszembe jutni az a kiállítás, amit 1998-ban a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja a győri Xantus János Múzeummal közösen szervezett a Szent András-templom egyik, szintén ütött-kopott oldaltermében a kisalföldi szakrális kisemlékekről. Csak ott még villany sem volt. Gyertyákkal világítottuk be a termet. Nagyon hangulatosan. Itt viszont a gyanútlanul belépő látogató nem kicsi, hanem nagyon is nagy szakrális építményeket lát, kulturáltabb körülmények között, kezdve a felső-csallóközi Árpád-házi csodákkal (Csallóközcsütörtök, Gomba, Somorja, hogy csak néhányat említsek), a barokk templomokon, búcsújáróhelyeken át (Bacsfa, Dénesd, Komárom) egészen az utóbbi években épült legmodernebb imaházakkal bezárólag. A katolikus, a zsidó, a református, az evangélikus, a jehovista - és még sorolhatnám - felekezet építményei itt mind számba lettek véve. Noha még ezekre sem mondhatja a Csallóközt egyébként ismerő ember sem, hogy hát én ezeket már mind láttam, legfeljebb a fotós perspektívájából nem - ez sem elvetendő szempont - kelle ezt egy fotókiállítás megnyitóján hangsúlyoznom? És itt, ha egy zárójeles kitérő kedvéért is, meg kell, hogy álljak. Esterházy Péter írja, igaz, inkább portrékkal kapcsolatban, de esetünkben is érvényesen: „ De hát a fénykép a múlt idő művészete, éppen azért, mert a pillanaté, s a pillanat az, ami elmúlik, hiába kérleljük, maradj még!" Igen, még az ilyen, az örökkévalóságnak épült (miközben tudjuk: örökkévalóság nincs! Gondoljunk csak az „örök időkre a Szovjetunióval!” jelszóra! De most, hogy ezt leírtam, eszembe is jutottak napjaink eseményei: lehet, hogy mégis van örökkévalóság?), szóval örökkévalóság ugyan nincs, de ezek az építmények, kimondva-kimondatlanul mégis az örökkévalóságnak készülnek. A fényképész lencsevégre kapja őket, kész a fotó. Aztán legközelebb arra jár, látja ám, hogy az úmapi körmenethez fel van díszítve. Újabb kép készül. Majd megint máskor az elsőáldozók tiszteletére ölt az Isten háza megint más ruhát. Egyszer csak átfestik... És még a különféle fényviszonyokról nem is beszéltem. Voltaképpen egyetlen épületről készült fotókkal is be lehetne tölteni egy termet. Erről meg Nádas Péternek egy, ugyanazon fáról készült fényképsorozata jut eszembe... De térjünk vissza mostani tárgyunkhoz! A gyanútlan belépő tehát templomokat talál a templomban, s ha csak udvariasan körbesétál, akkor ebben a tudatban is távozhat. Ám ha veszi az időt és fáradságot, s leül a karzaton 232
