Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2013 - Acta Ethnologica Danubiana 15. (Dunaszerdahely-Komárno, 2013)
A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései c. nemzetközi konferencia előadásaiból - Magyar Zoltán: A történeti monda-hagyomány klasszifikációs lehetőségei a recens folklórgyűjtések tükrében
Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), Komárom-Komárno A történetimonda-hagyomány klasszifikációs lehetőségei a recens folklórgyűjtések tükrében Magyar Zoltán A konferencia nyitóelőadásának a címében megfogalmazott metafora („közép-európai terminátor”) sok tekintetben valóban találó és érvényes a magunk mögött hagyott évszázad folklorisztikájára, hiszen bár a diszciplína kutatási irányait meghatározó főbb müvek jelentős része Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, továbbá a skandináv területeken és az orosz kultúrából sarjadt (lásd: Aame, Propp, Thompson és mások), a 20. század hatvanas éveitől a földrajzilag tágan értelmezett közép-európai térség számos területen átvette a vezető szerepet. A Voigt Vilmos által számba vett kutatóintézetek létrejötte és azok nemzetközi kooperációja, a prosperáló néprajzi folyóiratok, a sorra megszülető tudományos kézikönyvek (lexikonok, enciklopédiák, népköltészeti katalógusok és műfaji monográfiák) mellett a megélénkülő néprajzi terepmunka a recens folklorisztikai gyűjtések hozadékaként vált e földrajzi térség - a képes beszédnél maradva —, az európai folklórkutatások „zászlóshajójává”. A saját nemzeti kultúrák mélyreható ismeretében a jelenlevők számára bizonyára szintén egyértelmű, hogy Közép- és Kelet-Európábán a fáziskéséses történelmi fejlődés és bizonyos eltérő kulturális attitűdök egyaránt oda vezettek, hogy a népi kultúra számos szegmense egészen a 20. század közepéig, sőt utolsó harmadáig élő és dinamikus maradt (az erőszakos kollektivizálásig bizonyosan). Míg azonban a 20. századra Nyugat-Európában a népköltészeti alkotások zöme a viszonylag széles körű, bár szelektív gyűjtéseknek köszönhetően már csak archívumokban és a különféle kiadványokban volt tanulmányozható, a Lajtától keletre a folklórgyűjtések a 20. században s kivált a 20. század második felében élték virágkorukat, olyan mennyiségű és minőségű folklóralkotást tárva fel, amelyre még a földrész nagy nemzetei esetében is csak elvétve akad példa. Mondhatni a szájhagyományozott szellemi javak tekintetében Európa valamelyest „megbillent”, hiszen például az alapvetően 18-19. századi rétegzettségű angol, francia, német folklóralkotások kisebb-nagyobb képzeletbeli halmazával szemben ott találjuk a zömében a 20. században feljegyzett észt, litván, román, szerb, magyar, cseh, szlovák és több más nemzet külön-külön is impozáns, sőt a nyugat-európai példákat sok tekintetben - mennyiségi paramétereiben, változatgazdagságban stb. - felülmúló folklórhagyományait. S noha ez a bő évszázadon át tartó regionális helyzeti előny már Európa keleti és középső részein is túlnyomórészt a múlté, a száj hagyományozott és tradicionálisnak mondott népi kultúra „leletmentése” a folklór számos területén kifejezetten sikeresnek, sőt, esetenként megközelítőleg teljes körűnek mondható. Érvényes ez a főbb népköltészeti műfajok többségére (lásd: mese, monda, ballada, apokrif népi imádságok stb.), a népi hiedelemvilágra és a dramatikus népszokásokra, a vallási néprajzi hagyományokra, a Budapestről kiinduló egyéniségkutató iskola által a hagyományőrző népi egyéniségek megörökitésére és tudásanyaguk vizsgálatára (egyedül mesemondókból mintegy ötvenet örökített meg egyéniségmonográfia 99
