Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011 - Acta Ethnologica Danubiana 13. (Dunaszerdahely-Komárno, 2011)

Tanulmányok - Bárth Dániel: Jelenetek egy rossz házasságból (Erzsébetváros, 1742.) Az erdélyi örmények minennapi életének forrásvidéke

menék, és látám, hogy sarkantyúján egy darabja volna felesége ingének, mondván: látódé mi moldon vered feleségedet, hogy inginek darabja sarkanytudon vagyon? Mellyet eő maga kezével véve le onnan előttem, mondván: Átkozott lelkű, ette volna meg az Attya sülve. Házamban el is ájult felesége. Vízzel őntőztetett. Oly roszszul volt, hogy tőlem el nem mehetet, hanem szekéren kellett vinni az Attya házához Sándomét.”

A plasztikusan ábrázolt, brutális eseménysor egyenes következményének tűnt, hogy a terhes asszony elvesztette gyermekét: „Hallottam másoktól, hogy a verekedés után halva lőtt gyermeke, es mondották, hogy mikor nálam a verekedés után elájult volt, akkor holt volna meg a gyermek nála.” Ráadásul magától a támadó részéről is történtek olyan megnyilatkozások, amelyek ezt erősítették meg: „Hallottam Szegleti Márton feleségétől, hogy ő mondván Keresztes Sándornak, midőn verte volna feleségét: miért vered olly rutul, mert terhes lévén feleséged halált szerzesz, azt felelte Keresztes: Tudom, azt mondgyák, hogy kezem miatt holt meg a gyermek, had tellyesedgyék bé.” A tanú arról is beszámolt, hogy a halott csecsemő teste sem volt mentes a sérülésektől: „A holt gyermek testét a verekedés után harmadnap reggel láttam, füleszege alatt, és azon füle alatt való vállán láttam szedeijes szinű romlást, de mitől volt, nem tudom, ugyan azon felől való szemöldökén láttam egy kevés verességet, mitől volt, nem tudgya.”

A második vallomástevő az ügy koronatanújának számító 17 éves hajadon cselédlány, Catharina Kötő (Kötő Katalin) volt, aki nem egészen egy éve szolgált a háznál. Elmondása szerint folyamatos békétlenség jellemezte a házaspár együttélését: „miolta karácsontól fogva nálok lakom, ha egy vagy két nap jól éltek, hamar csak őszve veszekedtek”. A szolgáló viszonylag pontosan beszámolt a fent már említett, végzetes verés közvetlen előzményeiről, a megelőző nap eseményeiről: „Midőn Uram Szebenben volna, aszszonyom egy Máriást kére a maga Attyátol, s azzal csizmát csináltata a nagyobbik fiatskájának, mert sok időtől fogva mind mezítláb járt, hazajővén Uram Szebenből, némelly nap a gyermek a csizmát el hagyta volt az utzán, és estve meg akarván az Annya azért verni a gyermeket veszszővel, mondá az Attya: Nem vered az én gyermekemet, hanem ha lop, vagy tolvajkodik, monda az Annya: meg verem, had tanollyon ne hadgyni el egyett mását, és ezzel ki vészi Uram a veszszőt Aszonyom kezéből, és le nyomván őtet az ágyba, úgy meg véré azon veszszővel, hogy a húsa fel dagadozott, mint az ujjam.” Ilyen előzmények után következett az ominózus esemény: „Másnap reggel Aszszonyom engem elkülde az Annyához, hogy kérnék egy alávaló mentét,4 hogy a templomba menne, mellyet én elhozván, s aszszonyom készülvén a templomba, monda férje: te hová készülsz? monda felesége: Én a templomba, monda Ura: Oda bizony nem mégy, hogy onnan koborlani meny Anyádhoz, rágnád a szart Anyáddal. Monda felesége: meny el hát magad a templomba. El menvén Ura elől, maga is utánna méné a templomba, és Ura előtt haza is jőve, férje is haza érkezvén monda feleségének: te voltálé a templomba? Voltam, úgy mond felesége, felele férje: hiszen meg mondám, hogy ne meny, mégsem fogadád, az estve is meg akarád verni gyermekemet, monda felesége: meg verem bizony, meg tanítom, hogy ne tanollyon koborlani, s egyet mását elhagyni, mert tartozom gyermekemet tanítani. Monda férje: Nem vered, mert nem tiéd, hanem enyim, monda felesége: enyim úgy, mint tiéd, felele férje: nem, mert csak enyim. Azzal aszszonyom ki méné a pitvarba, azzal odajőve az Örmény iskola Mester, és én ülvén aszszonyommal a pitvarban, monda aszszonyom: menny el, halgasd, mit beszélének. Én eljárván mondék: nem beszélének semmit, hanem éget boroznak. A Mester elméne, Uram kikésére, én bé menék a házba a gyermeket rengetni, viszsza jővén Uram késéréséből mesternek, nem tudom mit monda aszszonyomnak,

4 Tarisznyás Márton megállapítása szerint az örmény nők körében a mente „viselete a magyar hatás eredménye” (Tarisznyás 1994, 229).

200