Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)

Filkó Veronika: Indentitás, nyelvhasználat és vallási élet Zemplén megye szlovákságának egyéni imádságrepertoárja, imaalkalmai

Az 1998 júliusi konferencia előadásainak egységes pontja volt, hogy ott is, ahol a nyelvtanulás nem épp számottevő, komoly igény mutatkozik a helyi nemzetiségi hagyományok iskolai ápolására. Különösen is nagy a lokális hagyományok ápolásának igénye a szlovák közösségek iskoláiban, azaz éppen annál a nemzetiségnél, ahol a felmérések szerint a nyelv presztízse viszonylag a legalacsonyabb. Úgy tűnik tehát, hogy az iskola nemcsak attól nemzetiségi, hogy nemzetiségi nyelvet/nyelven oktatnak benne, hanem attól is, hogy nemzetiségi hagyományok átörökítésével foglalkozik (Szesztay 1999, 21).

A második világháború óta kizárólag az anyaország irodalmi nyelvét oktatják, ami a hazai kisebbségi tömegek számára idegen. Ezen a helyzeten nem segít önmagában a tájnyelv oktatása, hiszen a Zemplénben már nem akad olyan zárt közösség, amelyben az érintkezés kizárólagosan a tájnyelven folyna. Az emberek identitásigénye azonban az elmúlt évtizedekben jelentősen nőtt. Az identitáshoz hagyományokra van szükség, a hagyományokhoz pedig nyelvre. „A helyi hagyomány látja el tulajdonképpen funkcióval a kisebbségek számára önmagában véve funkciótlannak tűnő nyelvet.” (Szesztay 1999, 22).

Ami a vallási élet nyelvét26 illeti, feltétlenül meg kell különböztetni a görög és a római katolikusokra vonatkozó megállapításokat. A felekezeti megoszlás sokáig nyelvi-hitéleti megoszlást is jelentett, s ez befolyással bírt a népi vallásosság jelenségeire is.

A Bemolák-kodifikálta nyelvet váltotta fel 1843-ban, illetve 1852-ben a štúri irodalmi nyelv, s ez vált a szlovák evangélikusok és katolikusok közös nyelvévé (Gyivicsán 2000, 31). Ez, a szlovák katolikus értelmiség által kodifikált szlovák irodalmi nyelv tehát helyet kapott a katolikus szlovák nyelvszigetek templomaiban. Radikálisabb változásokra az I. világháború után került sor, s e változások főleg két okkal magyarázhatók. A magyar katolikus egyház vezetése az 1920-as évektől kevesebb gondot fordított a liturgia nyelvi oldalára. Ezt a kérdést a katolikus liturgia megmaradt latinitása is közömbösítette némiképp. Ebben az első okban kell keresnünk a másikat is, hiszen olyan szlovák közösségben, ahol generációs lelkész-váltás következett be az 1920-1930-as években (öregség, halál), ott már szlovákul is tudó papokról az egyházmegyei püspökségek nem gondoskodtak, a teológiákon pedig nem is képeztek olyan teológusokat, akik a hazai katolikus kisebbségek nyelvén képesek lettek volna az egyházi szertartásokat megtartani (Gyivicsán 2003, 129). Ezt a kérdést bonyolította, hogy a Zemplénben például sok szlovákok lakta községnek nem volt saját papja sem. Mindennek következtében a liturgiák „kánoni” része teljesen elmagyarosodott.

A bekövetkezett változások, nyelvi kihívások többféle utat is eredményeztek a szlovákság vallási élete nyelvét illetően. Gyivicsán Anna megállapítja, hogy köreikben - bár különféle formában - arra törekedtek, hogy a magyar nyelv liturgikus használata mellett mind az egyházi életben, mind pedig a népi vallásosságban továbbra is használják és őrizzék meg anyanyelvűket (Gyivicsán 2000, 32). A szlovák és magyar nyelv vallásban betöltött szerepét illetően három nyelvi duális modellt állapit meg:

1. Párhuzamosan, egymás mellett él a két nyelv az egyházi, vallási gyakorlatban. Mindkét felekezetre jellemző, de az evangélikusoknál jóval elterjedtebb.

2. Szlovák nyelvű kulturális elemek túlsúlya a magyar nyelvűvel szemben, s mind egyházi szertartásokat, mind pedig a népi vallásosság szokásait az anyanyelvhez kötött tradíciók határozzák meg. Elsősorban a magyarországi katolikus szlovákokra jellemző forma, azonban az anyanyelvhez kötött kultúra fokozatosan veszíti el meghatározó szerepét.

26 Vallás és identitás kapcsolatáról: Ilié 2007.

87