Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)
Filkó Veronika: Indentitás, nyelvhasználat és vallási élet Zemplén megye szlovákságának egyéni imádságrepertoárja, imaalkalmai
Nem így, mink szlovákul nem úgy beszélünk, mint a szlovákok. ~ Mink hutorákok vagyunk. — Inkább tótul beszélünk. Tótul. Egész másképp beszéljük, mint a szlovákok.” (M. Géza (~) és M. Gézáné Etelka (-), Vágáshuta) „Az az eredeti szlovák megintcsak más mint ez a tót. Hogy honnan jött ez a tót nyelv, én nem tudom.” (R. Pálné B. Franciska, Alsóregmec) Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nyelvi önértékelés egyes negatív formáit sem, hiszen sok olyan eset ismert, amikor maguk a nyelvjárást beszélők nem tartják megfelelőnek saját nyelvtudásukat (Vö. Gyivicsán 1993). Ez a zempléni községekben nem párosul zavarral, szégyenérzettel, mint sok helyen; itt csupán olykor megjegyzik, saját nyelvük: „ilyen konyhanyelv, vagy milyen.” (B. Györgyné Sz. Mária, Háromhuta, Óhuta). Az alapvető nyelvi funkciók a magyar dominancia miatt csak korlátozottan érvényesülnek. Mindenütt a magyar vált domináns nyelvvé. Az egyházi életben ez igen gyorsan végbement, s jelenleg annak lehetünk szemtanúi, ahogy lassan a magánszférából is kikopik.22 Gyivicsán Anna szerint a nyelvet beszélő fiatalok kevés kivételtől eltekintve már csak az irodalmi nyelvet beszélik, hiszen az idősebb generációk kihalásával sok helyütt nincs is, aki továbbadja az ismeretet, az alap-, közép- és felsőfokú oktatási intézményekben pedig irodalmi nyelvet oktatnak (vagy irodalmi nyelven folyik az oktatás). A szlovák irodalmi nyelv lett az iskola és a kulturális intézmények közvetítő nyelve - ez lett a magyarországi szlovák értelmiség munka- és alkotónyelve is (Gyivicsán 1997, 95). Emellett a Szlovákiából érkező tömegkommunikációs eszközök is a standard változatot közvetítik és erősítik (Szabó 2007, 72).23 A Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Műhelye első tudományos tanácskozását 1998 júliusában azzal a címmel rendezte meg, hogy „Ujratanulható-e az anyanyelv”. A kissé provokatívnak tűnő cím találóan jellemezte nemcsak a nemzetiségi oktatás, hanem jórészt az egész hazai kisebbségpolitika egyik alapvető dilemmáját (Szesztay 1999, 16). A két világháború közt rendkívüli módon felgyorsult a magyarországi nemzetiségek beolvadása, ehhez azonban hozzátartozik, hogy a legtöbb népcsoport óriási kisebbségek szerves részéből vált elszigetelt szórvánnyá a trianoni határok miatt. Ez sokkal inkább siettette az asszimilációt, mint a legtévesebb iskolapolitika.24 Emellett a zempléni szlovák falvak életében a lakosságcsere-egyezmény is nagy vízválasztó volt: a valaha népes községek létszáma erőteljesen lecsökkent, s mivel főként a fiatal, munkaképes korosztály települt át, így a hagyományátadás folyamata is megakadt.25 22 Kétnyelvűséggel kapcsolatban vö. Péntek 1995. 23 Az informális helyzetek mellett a szlovák nyelv intézményes helyzetekben is jelen lehet, a felnőttek számára ezek a kisebbségi önkormányzatok, illetve az önkormányzatok által szervezett rendezvények. (A testületi ülések vagy két nyelven, de jellemzően inkább magyar nyelven folynak, hiszen a jegyzőkönyvet is magyarul kell megírni a települési önkormányzat részére.) 24 A nemzetiségi iskolarendszer törvényi és politikai hátteréről, azok következményeiről lásd: Szesztay 1999. 25 Az asszimiláció okairól szélsőségesebb vélemények is megfogalmazódnak. Ilyen például a Szlovákok Szabad Szervezete és a Magyarországi Szlovák írók és Művészek Egyesületének közös kiadványa. Érvrendszerüket egy kiragadott példával kívánom megvilágítani: felemlítik, hogy az asszimilációt segítő egyik kedvezőtlen tényező az „információcsere hiánya Szlovákiával, beleértve a szlovák televízió és rádió vételének nagyobb lehetőségét”, azonban azt nem veszik figyelembe, hogy a szlovákiai szlovák nyelvet például a Hegyköz tót nyelvet beszélő lakosai nehezen értik, azt nem is tartják sajátjuknak (Fuhl 1995, 18). 86
