Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)
Filkó Veronika: Indentitás, nyelvhasználat és vallási élet Zemplén megye szlovákságának egyéni imádságrepertoárja, imaalkalmai
hagyomány és vallási élet megszűnésének folyamata a Zemplénben csak ezeken a kérdéseken keresztül magyarázható. Közép-európai sajátosságnak tekinthető, hogy a nyelv a csoport-hovatartozás megőrzésének legfontosabb jegye. A magyarországi szlovákok körében is a nyelv jelenti az etnikai jelleg és eredet magját. Közösségi létük speciális dimenzióiról, sajátosságairól nem lehet beszélni, anyagi kultúrájuk vonatkozásában sem mutathatunk rá különbségekre, ily módon szinte csupán nyelvük maradt egyetlen megkülönböztető közös vonásuk (Vö. Fehér 1997). Gyivicsán Anna véleménye szerint a magyarországi szlovákok kétnyelvűsége egyrészt történeti kérdés, hiszen a magyar nyelvvel egy részük jóval a letelepedés előtt, a hétköznapi életben is kapcsolatba került, s el is sajátította azt. Másrészt a szlovák nemzetiségi közösségek kulturális magatartását elsősorban az 1860 után bekövetkezett polgári jellegű változások motiválták. Ennek következtében vált a magyarországi szlovák nyelvszigetek kultúrája kizárólag kétnyelvűvé és „tartalmilag is két kultúrájú rendszerekben működött és napjainkban is működik.” (Gyivicsán 1991, 77). A nyelvi kontaktusokat részben a gazdasági kapcsolatok, részben pedig a mindennapi együttélés természetessé tette. 1965-1975 táján vált a magyar nyelvű kommunikáció a hazai szlovák közösségek körében általánossá, mégpedig úgy, hogy a magyar nyelv társadalmi szerepe az intézményi kereteken kívül is felerősödött. A szlovák-magyar kétnyelvűség 1949 után új forrásbázist kapott, kiépült a szlovák jellegű oktatási hálózat és az iskolán kívüli kulturális intézmények, amelyek a szlovák irodalmi nyelv közvetítői lettek (Gyivicsán 1996). A magyarországi szlovákokra a kétnyelvűség köztes állapota jellemző, s a fokozatos nyelvcsere figyelhető meg; a szlovák nyelv már másodnyelvvé vált. Egy ellentétes, kétirányú mozgás jellemző: fejlődés és egyben visszafejlődés is. A funkcionális fejlődés, a nyelv tökéletesedése az egyik oldalon, másfelől pedig a család elveszítette átörökítő szerepét - ezt átvették a különböző intézmények, önkormányzatok (Szabó 2007, 70). A nyelvjárásokat általában az adott nyelv olyan rétegeként szokás meghatározni, amely csak beszélt formában él. A szlovák közösségek helyi nyelve, a nyelvjárások, körülbelül 2-3 évtizede a teljes krízis, az elhalás stádiumába kerültek. Visszaszorulásuk folyamata, amely elhalásukhoz vezethet, Zsilák Mária kutatásai alapján háromféleképpen mehet végbe: 1. Nyelvjárások versus irodalmi nyelv 2. A kétnyelvű környezetben a nyelvjárás térvesztésének és elhalásának folyamatát befolyásolja a többségi nemzet irodalmi nyelve ill. a többségi nemzet nyelvének kultivált rétegeinek intenzív hatása, „szlovák dialektus versus a többségi nemzet nyelve” 3. maguk a hordozók halnak ki (Zsilák 2008, 58). A Zemplén általam vizsgált falvaira a második és a harmadik út jellemző. Az első kizárható, mivel az iskolában tanított szlovák irodalmi nyelv nem lett a szlovák közösségek kommunikációs nyelve. Ezt a szerepet egyre inkább a magyar nyelv tölti be (Gyivicsán 2003, 101; Szabó 2007, 93). Tipikusnak mondható annak jelensége is, hogy a gyerekek éppen az utóbbi negyedszázadban már nem tanulják meg — még passzív befogadóként sem - azt a nyelvjárást, amit még nagyszüleik igen jól ismertek. Nagyjából a manapság ötvenévesek korosztálya alkotja azt a határt, amitől felfelé még nemcsak ismerik, de használják is a nyelvjárást a családok és a szűkebb közösségek is; ezt azonban nagyon élesen megkülönböztetik a szlovák irodalmi nyelvtől. Ezt alátámasztandó, néhány adatközlőm válaszát idézném: 85
