Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)
Jakoubek, Marek: A "romabűnözés" okairól
számára járható utat, konkrét alternatívát jelent a szociális segélyektől függő életvitel. Vagyis az ilyen, sajátos esetekben a szociális juttatásoktól való függő viszonyt nem feltétlenül ésszerű és értelmes leküzdeni (vő. Konopásek 1998, 102, ill. 101). Ugyanakkor, mivel a segélyekből származó összeg viszonylag alacsony, az adott személyek nem ritkán mellékjövedelmek után néznek, amelyek sok esetben feketemunkából származnak. Ahhoz viszont, hogy a helyzetet teljes egészében megértsük, nem árt, ha újra feidézzük a szegénység kultúrájának perspektíváját, vagyis az érintett személyek ilyenfajta aktivitásait mint adaptációs stratégiákat vizsgáljuk. A szegénység kultúrájában szocializálódott egyének szempontjából különösen fontos annak a felismerése, hogy a töbségi társadalom szemében éppen azok a cselekvési és viselkedési minták számítanak kriminálisnak, vagyis megvetendőnek, amelyek egy ilyen zárt közösségben, egy „roma gettóban“ elengedhetetlenek, mintegy fennmaradási stratégiaként szolgálnak a megélés - és gyakran egyáltalán a túlélés - érdekében. Mindez általában azért történik, mert ezek a minták merőben eltérnek a töbségi társadalom által elfogadott normáktól. A „roma gettókon“ kívül olyan morális normák és értékrendbeli struktúrák honosodtak meg (még ha csupán nem beteljesült ideálok szintjén is), mint a „ne lopj“, „ne hazudj“, „ne csalj“ imperatívuszai, ezzel szemben a „gettóbeli“ élet szempontjából éppen ezek a cselekvésminták azok, amelyek elengedhetetlenek a fennmaradás és tartós megélhetés szempontjából, illetve amelyeknek betartása rendkívüli módon előnytelen az ilyen zárt közösségek lakói számára - arról nem is beszélve, hogy adott esetben az ilyen minták elfogadása a közösségen belül szankciókhoz vezethet (pl. szülők, rokonok, barátok irányából). Vagyis: a szegénység kultúrájának keretei közt élő egyének, ha be akaiják biztosítani megélhetésüket, egyszerűen nem követhetik a középosztály értékbeli normáit, mivel egy ilyen életvitel sokkal több gyakorlati kárral járna, mint előnnyel. A fent vázolt összefüggések szerkezetileg számos tekintetben hasonlítanak a hagyományos roma kultúra alapvetéseiből kiinduló modellhez. Mindkét esetben az tekinthető a kriminalitásra való esetleges hajlam alapvető okának (legalábbis a többség szempontjából), hogy az érintett személyek nem osztják a többségi társadalom értékrendbeli normáit. Éppen ellenkezőleg, eltérő értékekhez tartják magukat, amelyek nemcsak fokozatbeli különbségek alapján, hanem gyakran elég radikális módon térnek el a többség által elfogadott értékrendbeli mintáktól. Egy sajátos társadalmi modellről van tehát szó, amelynek egyik fő jellegzetessége, hogy az érintett csoprt tagjai nem éreznek semmiféle jelentősebb morális kötődést a töbségi társadalom képviselői iránt. A többségi társadalom tagjait ugyanis nem tartják a saját közösségük tagjainak. Ez azt is jelenti, hogy - etikai szempontból - gyakorlatilag bármiféle cselekvés, viselkedés, magatartás megengedhető a többségi társadalom képviselőivel szemben (illetve, hogy az ilyen típusú tettekre a közösségen belül semmiféle etikai szabály, korlátozás vagy szankció nem vonatkozik). A hagyományos roma kultúra, valamint a szegénység kultúrájának szemléletmódja közti alapvető eltérés abban rejlik, hogy az előbbinél a normák és a cselekvésminták mindenekelőtt a hagyomány, a második esetben pedig az adaptáció determinánsai. V. 4. A. Egy kiragadott gyakorlati példa: a nem fizetett villanyszámla egy közösségen belül Az előbbi fejezet záró részének szemléltetéséhez következzék egy példa a gyakorlatból. Képzeljünk el egy személyt, aki (hogy milyen okból, ezúttal irrelevánsnak tekinthető) egy 64
