Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)
Jakoubek, Marek: A "romabűnözés" okairól
nemfizetők számára fenntartott átmeneti lakhelyre költözik be. Tegyük fel, hogy a szálláson senki sem fizet az áramért (a konkrét okok feltüntetése ismét elhagyható). Viszont mivel áramra mindenkinek szüksége van, a lakók (feketén, azaz illegálisan) a közös helyiségekben bevezetett hálózatra kötötték magukat. Emberünk, aki egész életében rendszeresen fizette számláit, elkeseredésében most azt mondhatja: „Léhűtó' banda, ne csodálkozz, ha ide kerültél, ha nem fizetsz. Én más vagyok, egész életemben fizettem, itt tévedésből vagyok és csupán ideiglenesen, és ami az áramot illeti, természetesen fizetni fogok.“ Viszont a hónap végén, amikor a számla rendezésére kerül a sor, kiderül, hogy emberünk kétszeresen is fizetni kényszerül. Egyrészt a saját, tényleges fogyasztásáért, másrészt viszont - amire nem számított - a közös helyiségek után is, hiszen az ott mért fogyasztást a lakók száma szerint egyenlő részben elosztják. A saját, külön villanyóra és a tényleges személyes fogyasztás rendszeres fizetése (mint ahogy az a többségi társadalomban elvárható) ebben az esetben rendkívül előnytelen (legalább is a költségek szempontjából), ráadásul a többiek, a nemfizetők szemében nevetséges gesztussá válik. Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy ha emberünk a következő hónap elején felszámolja saját villanyóráját és csatlakozik a közös hálózathoz, azt semmiképpen sem a bűnre való esetleges hajlama miatt, a többség iránt érzett győlöletből vagy bármi alantas szándékból - hanem felettébb racionális, gazdasági megfontolásból teszi meg. Vagyis nem másról van szó, mint adaptációról. Befejezés A fentiekben az ún. „romabünözés“ vagy az ún. „roma gettókban“ tapasztalható bűnözés lehetséges okait kutattuk két különböző perspektívából. Az első szemléltető modell alapvetése az volt, hogy a vizsgált közegre egy olyan helyként tekintettünk, amelyben máig él a hagyományos roma kultúra (természetesen bizonyos külső kulturális hatások mellett). A másik koncepció alapján a vizsgált közeg lakóit a szegénység kultúrájának képviselőiként írtuk le. Említettük, hogy a két szempont különbözőségeinek egyik központi eleme abban áll, ahogyan a két modell a közegen belüli kriminalitás szféráját értelmezi. Míg az első koncepció a kriminalitást egyfajta sajátos hagyományból vezeti le, addig a másik a környezethez való reakciót és mindenekelőtt adaptációt tartja a meghatározó mozzanatnak. Bárhogyan is közelítsünk a problémához, a következő alapvetés mindenképpen leszögezhető: az, hogy a vizsgált közeg lakói úgy cselekszenek, ahogy, semmiképpen sem az ő rosszindulatukból eredeztethető, hanem annak a következménye, hogy az adott közegen belül ez a fajta cselekvésminta számít beváltnak és normálisnak (és nem utolsósorban ezt a magatartásformát várják el a közegen belül mások is, egyfajta szociális kontroll keretein belül). Általánosítva elmondható, hogy a vizsgált közegen belül az ilyen viselkedés számít az ésszerű (és bizonyos feltételek mellett) megérthető, logikus - és nem utolsó sorban - előrelátható magatartásformának. Azért is teszünk erről említést, hogy világossá váljék: a tárgyalt közegben élő emberek tetteit, viselkedését erkölcsileg elítélendőnek, romlottnak és züllöttnek titulálni - mint ahogy az nagyon gyakran megtörténik - enyhén fogalmazva is legalább kétes dolog. Másfelől a tény, hogy a legtöbben közülünk, a többségi társadalom tagjai közül, többé-kevésbé az általánosan elfogadott szabályokat és normákat betartva élünk, korántsem erkölcsi kvalitásunk valamilyen látható bizonyítéka (mint ahogy azt gyakran értelmezni szokták). Nem így van, ugyanis cselekedeteink azért olyanok, amilyenek, mivel egyrészt így lettünk nevelve (vagyis a hagyomány által meghatározott), másrészt pedig mert ez számunkra 65
