Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)
Jakoubek, Marek: A "romabűnözés" okairól
III. 2. B. A felelősség kérdése A hagyományos roma kultúrán belül az egyént mindig rendkívül szoros kötelékek fűzik családjához. Identitását ezért nem az egyén szabadsága, hanem a családon belül elfoglalt helyzete határozza meg és alakítja tovább. Ennek a kulturális formának megfelelően az egyén felelősségét is egészen más (a többségi társadalom normáitól eltérő) viszonyrendszerben kell értékelnünk és megértenünk. Enyhén sarkítva azt is mondhatnánk, hogy a roma közösség tagja, az egyén (mint családtag) nem felelős saját tetteiért: a felelősség esetükben ugyanis a család egészét terheli. A kollektív önazonosság ily módon domináns módon előtérbe kerül az egyén identitásával szemben, ezáltal a családon belül a tagok adott esetben akár egymás közt felcserélhető személyek, a roma család tagját tehát egyúttal mindig „egy további rokon (is) képviseli, helyettesíti“. (Hiibschmannová 1999, 55). Amennyiben pl. egy családtag bűnt követ el vagy bűnösnek bizonyul, maga a család (vagy a családfő) dönt arról, ki viseli a felelősséget. így gyakran előfordult, hogy „a tényleges tettes helyett a közösség ... egy helyettest jelölt ki, aki számára a kirótt büntetés kevésbé volt ártalmas, mint az igazi elkövető számára.“ (Hübschmannová 1999, 32) Tehát minden egyes családtagnak számolnia kell azzal, hogy „magára kell vállalnia egy bűneset vagy más aszociális cselekmény következményeit (vagyis a bűn elkövetőjeként kell hogy kiadja magát és vállalnia bűnösségét)“ (Večerka 1999, 433), miközben ugyanez fordítva is megtörténhet - azaz megtérülhet, amennyiben majd ő követ el bűncselekményt. A roma települések kultúrájában érezhetően él és jelen van a kollektív bűnösség elve, ami azt jelenti, hogy „az egyén által elkövetett hiba egyben az egész család hibájának számít“ (Liégois 1995, 75; Šúryová 2001, 476), ugyanez az elv viszont fordítva is érvényes, vagyis a családtag egy tiszteletreméltó tette egész családja presztízsét növeli. Akár egy személy, akár egy csoport a bűn elkövetője, a környezet mindig kollektív fogalmakban adja vissza a történteket: „ezt és ezt a dolgot Červeňákék követték el...“ A tett alanya - és a felelősség hordozója — így maga a család. Hasonlóképpen a kötelezettségek viselője is elsősorban a család, és nem az egyén. A roma települések családjait ezért „nem lehet úgy elképzelnünk, mint különálló egyének csoportosulását, hanem csakis mint szoros egységet, amely környezetével szemben is egy egészként lép fel“ (Súryová 2001, 476). A család (vagy a család legnagyobb tekintélyének számító egyén) ugyanakkor érvényen kívül is helyezheti (az abból származó kötelezettségekkel együtt) egy-egy családtag már meghozott döntését, ez esetben az érintett személy aláveti magát a család döntésének, kötelezettségei is megszűnnek, és ilyen esetekben nem érzi magát a továbbiakban felelősnek. Ennek megfelelően „ha ...egy roma ígéretet tesz valamire, viszont családja nem ért azzal egyet, fogadalma nem kötelezi őt tovább“ (Frišténská-Víšek 2002, 128). A fentieket összefoglalva kijelenthetjük: a roma közösségen belül az erkölcs nem a személyes tulajdonságai és tettei által meghatározott individuum ügye, hanem sokkal inkább az egész család közös dolga; a morál tehát kollektív, közös(ségi), családi ügynek számít. III. 2. C. Az erkölcs kérdése avagy A család mint az erkölcsösség szubjektuma és referenciapontja A hagyományos roma kultúrában az értékrendeket és normákat illető fő probléma abból gyökerezik, hogy az egyes erkölcsi normák csupán családon belül vannak megkövetelve, és más családokkal, más roma közösségekkel vagy akár a többségi társadalom tagjaival 58
