Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)
Tanulmányok - L. Juhász Ilona: Út menti halálhelyjelek Dél-Szlovákiában. Tipológia, funkció, kultusz
A sajtóban gyakran közölnek baleseti statisztikákat, valamint számos, a balesetek okait elemző írás is olvasható. A balesetek leggyakoribb okai között a gyorshajtás, az ittas vezetés szerepel, de az 1989-es rendszerváltás óta a droghasználat is az okok közé került, mint ahogy az ugyancsak a közelmúltban elterjedt mobiltelefon is, amelyet a gépkocsivezetők - bár tilos - gyakran használnak vezetés közben. „Agresszivitás, figyelmetlenség, telefonálás vezetés közben vagy épp ittas vezetés — ezek a tényezők járulnak hozzá a leginkább súlyos kimenetelű közúti balesetekhez. Az összetolt autók miatt gyakran több kilométeres kocsisorok alakulnak ki a veszélyes útszakaszokon. Szlovákiában is számos olyan út van, ahol a megszokottnál jóval több ember veszíti életét balesetek során” - olvasható egy másik újságcikkben44. A halálhelyjelek állításának szokását a közvélemény különbözően fogadja. Számos olyan véleményt jegyeztem fel az évek során, amelyek negatív jelenségnek ítélik ezt a szokást. Ezek szerint a jelek balesetveszélyesek, mert elvonják az autósok figyelmét, másrészt pedig giccsesnek tartják, véleményük szerint csúnya látványt nyújtanak az út mentén az elhervadt virágok, tönkrement és piszkos műanyag koszorúk és virágcsokrok. Az adatközlők egy csoportjának a rendbetartott halálhelyjelek ellen nincs kifogása, de a fentebb említett jelenség zavarja szépérzéküket. Néhányan olyan szélsőséges véleményt is megfogalmaztak, miszerint „Egyesek már nem is tudják, mit csináljanak, már a temető nem elég nekik”45, vagy pedig „Még szerencse, hogy nem állít, mindenki keresztet az út mellett, mert akkor azt hihetnénk, hogy egy nagy temetőben utazunk!”46 Néhányan egyenesen megtiltanák a jelek állítását, mivel elvonják a gépkocsivezetők figyelmét. „Amikor mindenszentekkor megyek az úton az autóval, úgy érzem magam, mint egy temetőben, mindenhol világos az út széle, mert még ott is égetnek, nemcsak a temetőben!”47 Az általam megkérdezett adatközlők többsége megértéssel viszonyul ehhez a jelenséghez, különösen azok, akik szintén balesetben veszítették el hozzátartozójukat. Az adatközlők elég nagy hányada azért helyesli a halálhelyjelek állítását, mert véleményük szerint „legalább elgondolkoznak a sofőrök, hogy ők is úgy járhatnak, ha őrülten száguldoznak”, vagy „hadd lássák, hogy hova juthatnak, ha azt csinálnak az úton, amit akarnak”48. Figyelemre méltó, hogy az adatközlők életkora alapján a jelenség iránt inkább a fiatalok a toleránsabbak, mint az idősebbek. Tehát ugyanazt tapasztalhatjuk, mint más újabb keletű szokás, jelenség megítélése terén is. Általánosságban elmondható, hogy a közlekedési balesetek helyszínén állított, elhelyezett jelekhez, mivel kegyeleti kérdésről van szó, a társadalom és főleg az illetékes szervek — néhány kivételtől eltekintve — toleránsán viszonyulnak. Természetesen ez a téma is megjelenik a sajtóban. Ezek az írások arról tanúskodnak, hogy a hivatalos szervek csak ritkán távolítják el a kegyeleti jeleket, csupán akkor, ha a közlekedés szempontjából veszélyt, vagy valami egyéb problémát jelentenek. Egy 2005-ben megjelent újságcikk részletesen taglalja ezt a kérdést: 44 45 46 47 48 (dem, s): Agresszív sofőrök miatt sok a halálszakasz. Aranyosmarót és Beladice között 2003 óta 1600 tragikus közúti baleset történt, ez az ország legveszélyesebb útja. Új Szó - Autó-Motor melléklet 2009. február 16., 13 évf., 7. szám, 1. p. Nő (1954) Saját gyűjtés, 2005. Férfi (1960) Saját gyűjtés 2003. Férfi (1965) Saját gyűjtés 2003. Nő (1976) Saját gyűjtés 2005. 94
