Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)
Tanulmányok - Scharfe, Martin: "Árpádházi Szent Erzsébet és lelkiatyja, Marburgi Konrád, 1230." Nyomozások és feltételezések a kép keletkezési körülményei illetően
bács csupán egyfajta irodalmi szimbólum, a nemek közti kulturális-társadalmi különbségek kifejezője. Márpedig írásaiban ez a gondolatkör is felbukkan, például az 1867-ben megjelent Venus im Pelz című regény záró részében: az asszony csak akkor válhat férjének igazi élettársává, ha „ugyanolyan jogok illetik meg mindkettőjüket, így egyenrangúak tanulmányi lehetőségeikben és munkájukban is” (Sacher-Masoch 1997, 138). Ezek a követelések ma már teljesen normálisnak hatnak, beépültek gondolkodásunkba, természetes dolognak számítanak. A századforduló egyetemet végzett átlagpolgárát viszont valósággal sokkolhatta, ingerelhette a fenti gondolat. Sacher-Masoch művei csak erősítették a Konrád-Erzsébet-festmény körül kialakult pánikszerű helyzetet, és ezzel hozzájárultak ahhoz is, hogy a festményt közönsége egyoldalúan sötét, szexuális tartalommal ruházta fel. Felerősítették a kép ostoros verziójának csökönyös, minden áron való elutasitását, az ostorszíj fetisizálását, már csak amiatt is, hogy a köztudatban a perverzió fogalma egyfajta betegségként kezdett lassan elterjedni. Az egyetemi tanács tagjai ekkor még nem ismerhették a kép későbbi, modern értelmezéseit, például az 1931-ben megjelent Kunst zu leiden című tanulmányt, amelyben szerzője, Elisabeth Busse-Wilson Szent Erzsébet személyének tudatos alárendeltségét, mint a szenvedést győzelemmé formáló sajátos módszert értelmezi. (Busse- Wilson 1931, 6f). A tanács tagjainak továbbá akkoriban még kevésbé lehetett tudomásuk Theodor Reik izgalmas tanulmányáról, amely csak 1940-ben jelent meg Aus Leiden Freuden címmel. Az írás egyik kulcsfogalma a „deszexualizált mazochizmus” mint szociális jelenség, mondhatnánk, egyfajta kulturális mazochizmus, amelyet a „vereség a győzelemért” (Reik 1977, 498) jelszó alatt a kulturális fejlődés egyik fontos elveként tartunk számon. Amint már említettem, ezeket a téziseket a marburgi egyetemi tanács tagjai nem ismerhették. Vagy talán mégis? Meglehet, hogy (ha csak áttételesen, másodlagos forrásból is, tehát szintúgy, mint például Sacher-Masoch műveit) olvasták Nietzschét, annak az aszkétákról és mártírokról alkotott elméletét, amely szerint az aszkéta nem más, mint maga a narcizmus, annak művészi szintű megtestesítője. Mindezek alapján Erzsébetre is úgy tekinthetnénk, mint narcistára, hiszen élete nagy része maga volt az aszkézis. A Hajnalpírban, majd A morál genealógiájában azt olvashatjuk Nietzschétől, hogy „az aszkéta diadala önmaga fölött” lényegében nem más, mint „a kitűnés és kitüntetés utáni tragikus vágyakozás”, mint „az önszeretetnek egy álcázott, megszépített formája”, nem más, mint „kéjes hatalomvágy”, annak is a „legsötétebb oldala” (Nietzsche 1988a, 1030- Az aszkétaideál az erkölcsi és érzelmi züllést szolgálja”, miközben az aszkétát egy valóságos „kultusz, egy fennkölt és érzelmeskedő tisztelet veszi körül”, egyszóval „az érzelmi kicsapongások mindenre kiterjedő szigorú rendszere, mégpedig a legravaszabb, leggyanútlanabb és legveszélyesebb módon, tudniillik szent célok szolgálatában” (Nietzsche 1988b, 388, 392). Elképzelhető, hogy a marburgi egyetem tanárai Nietzsche sorainak ismeretében akár úgy gondolhattak Erzsébet alakjára is, mint ahogyan Konrád képe is megjelenhetett nekik a kegyetlenséget, mint „az emberiség legősibb és legalapvetőbb örömforrását” (Nietzsche 1988b, 301) leíró résznél? Nietzsche mindezeket nem mint tényként, hanem feltételezhető vonásokként említi, hiszen, mint írja, „efféle felszín alatt rejtőző tulajdonságoknak nagyon nehéz a mélyére látni, ráadásul ugyancsak kínos, kellemetlen is lehet” (Nietzsche 1988b, 301). Meg vagyok győződve róla, hogy az alaposabb értelmezések (bárhogyan is enyhíthették volna egy szexuális perverzió meglétének gyanúját) sem bírták volna a tanács tagjait jobb belátásra, hiszen az így megtisztított, szimpatikus és humánus Erzsébet-kép (tulajdonképpen a mai modell) nem egyezett volna a képzeletükben már rég kialakult megmerevedett képzettársításokkal, tehát azzal a (férfiak által alakított) kollektív tudatalattiban gyökerező „stilizált képpel, amely Erzsébetet mint szentéletű fejedelemasszonyt, jámbor jótevőt 29
