Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)
Tanulmányok - Scharfe, Martin: "Árpádházi Szent Erzsébet és lelkiatyja, Marburgi Konrád, 1230." Nyomozások és feltételezések a kép keletkezési körülményei illetően
ábrázolja” (Busse-Wilson 1931, 4f). így tehát a festmény, illetve a rajta látható ostorszíjmotívum továbbra is szálka maradt az egyetemi tanács szemében, nyilatkozatukban a következőket olvashatjuk: a képen látható jelenet „minden vallásra” (és itt kétségkívül inkább a protestánsokra gondoltak), „minden nőre” (vagy inkább éppen a férfiakra?) nézve sértő és „hamis ábrázolás”, ami igazából azt jelentette, hogy a kép túl sokat mutat, túl sok minden kerül a felszínre, a nyilvánosságra, az igazságnak túl nagy szeletét merészeli megmutatni ez a festmény. Az egyetlen lehetséges megoldás, amely ebben a pánikhelyzetben szóba jöhetett, a nem kívánt elem eltüntetése volt. Az ostorszíjnak tehát el kellett tűnnie. Felismerhetetlenné tették, átfestették, el lett takarva: az ostor eltűnt a háttér sötétjében. Egy korszak és annak kényszerképzetei A kép körüli huzavona még eltartott egy ideig: az elöljárók azt is kifogásolták, hogy a festmény a díszterem egy jól megvilágított, központi helyére került. Kétszer is panaszt tettek az ellen, hogy a festményre túl sok fény esik, ráadásul a kép a katedra mögötti falra került, így tökéletesen magára vonta az ott egybegyűltek figyelmét. Véleményem szerint a képnek éppen ez a feltáró-megmutató, indiszkrét jellege irritálta legjobban a korabeli közönséget. A festményt szemlélve az arra járó azt érezhette, hogy éppen valamiféle patologikus, rejtett és nem kívánt tartalom tárul fel előtte.8 Etre akkoriban senki sem volt kíváncsi. Hogyan magyarázható tehát, hogy az egészen 1903-ig elhúzódó zűrzavart és perlekedést követően a festménysorozat már elkészülte után két évtizeddel szinte teljesen feledésbe merült? Vajon azzal magyarázható, hogy ennyi idő elteltével a kép provokatív, megbotránkoztató hatása is elmúlt, elkopott volna? Ez azt jelentené, hogy mintegy húsz év elmúltával a nemek közti viszonyok, a szexualitásról és a nemi szerepekről szóló diskurzus is túllépve ezen, pozitív irányba mozdult volna. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy szabad-e ilyen sarkalatosán, ilyen távoli összefüggésekbe helyezni interpretációmat. Miután azonban ilyen alaposan, több szempontból, és több jelentésréteget feltárva vizsgáltuk, és értelmeztük a Konrádot és Erzsébetet ábrázoló festményt, mindenképpen levonhatunk egy-két következtetést. Először is: fantázia nélkül a tudomány nem haladhat előre, szárazzá, élettelenné válna. A kultúrtörténeti kutatásoknál is szükség van fantáziára, még akkor is, ha a szigorú pozitivisták szemében ez nem más, mint puszta spekuláció. Másodsorban: sokszor éppen a legvakmerőbb elméletekben, a ’legtörténelmietlenebbnek’ tűnő levezetésekben és magyarázatokban mutatkozhat meg, tárulhat fel a legtisztábban egy korszak jellege, a kor emberének lelkiállapota. Harmadsorban: a tudomány kezdettől fogva arra törekszik, hogy rácáfoljon a merész, képzeletgazdag elméletekre, rámutasson ezek hibáira és ellentmondásaira. Ezáltal azonban ki is iktat minden váratlant, minden olyat, ami izgalmas és meghökkentő lehet. Végül, de nem utolsósorban: köztudott, hogy a nemiség, a nemi szerepekkel kapcsolatos diskurzus egy gyakran, különféleképpen körbejárt, mindig aktuális téma. Viszont mégiscsak egy diskurzusról van szó a sok közül. Bármilyen furcsán is hangozhat, meggyőződésem, hogy éppen a többi, a talán még homályos és tisztázatlan, vagy kevésbé körbejárt, más diskurzusokkal együtt értelmezhető és közelíthető meg a legjobban. Végezetül hadd tegyek fel még egy, számomra rendkívül fontos kérdést, hogy vajon hogyan győzte meg a kurátor Janssent, a kép festőjét arról, hogy művéből tüntesse el a 8 Vő. még egyszer Theodor Birt kritikus korrajza summázatával: „Egy patologikus korban élünk..." (Birt 1900, 6). 30
