Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)
Könyvismertetések, annotációk
munka jelenti, itt is a munkaszervezeti formák - az egyéni munkák, családi munkák, egyszerű kooperáció, társasmunkák - és altípusaik, azaz gazdasági szükség, szórakozás, rituális vagy kultikus célból, külső organizációs erők hatására létrejött társasmunkák, illetve bérmunka - zárják a társadalomrajzot, A kiscsaládok és a falu munkaszervezete című fejezetben. A hatalmas munka összetételéből is látható, hogy Gömör társadalmát ilyen szempontok szerint ilyen mélységben még senki nem vizsgálta. Gyakran hivatkoznak kisebb-nagyobb tanulmányok a vidékre jellemző nagycsalád korai említésére a forrásokban, és ez valóban a társadalom egyik fontos jellemzőjére világít rá, ám mégis csupán egy része az egésznek. Jelentőségét és jellegzetes, az élet egészét formáló szerepét Szabó László is hangsúlyozza, de nem szakítja ki a vérségi kapcsolatok teljességének hálójából. Hasonló, már-már közhelyként kezelt megállapítás a gömöri nemesség, főleg a kisnemesség mintaadó szerepe a paraszti, jobbágyi rétegek számára. A könyv hangsúlyos fejezetet szentel a kérdésnek, elemzi mind a nemesség belső tagoltságát, mind tulajdonképpeni továbbélését a faluszervezet vezetésében. Folyamatosan ki-kitér arra, hogy egy-egy közösség mit „köszönhet” a nemesi mintakövetésnek, de arra is, hogy milyen hatást tudott gyakorolni egy-egy hosszú ideig aktív tanító a falvakban, városokban. A kutatómunka fókuszában a 19. század utolsó évtizedétől a második világháborúig terjedő időszak áll, elsősorban a falvak életében, területileg pedig Gömör mezőgazdasági vidéke — ám ez nem jelenti azt, hogy ne tekintetne vissza az időben a 18. századra is, hatásaiban ne figyelne a városok jelentőségére, földrajzilag pedig a Garam-mentére és a bányavidékre is. Ha beszélt nyelv és nemzetiség tekintetében írjuk körül, elsősorban Gömör magyar részéről szól - ám kitekintve szlovákokra, németekre, ruténekre is (sőt reflektálva a szlovák néprajztudomány táji csoport-fogalmára is, összevetve a magyarországi csoportosítás gyakorlatával). A néprajzi tudományos irodalomban megszokott források mellett Szabó László nem csupán Jiangulatfestőként, hanem következtetéseket levonva használja a szépirodalom egy részét is. A gömöri „irodalmi véna” is közismert kifejezés, de Szabó László felhívja a figyelmet ennek racionalitására, a kisnemesek irodalmi igényének erejére, többek között az anekdota műfajának népszerűségével igazolva azt. Mindamellett a szakirodalommal is megerősíthető eredményeket fogalmaz meg irodalmi művekből. Könyvével a néprajztudomány egyik nagy „hátrányát” küszöbölte ki. 20-50 év múlva nem lett volna elvégezhető ez a munka, hiszen ha tárgya, az élő társadalom rögzítés, akár csak szinkron leirás nélkül változik meg, az többé nem rekonstruálható, a későbbi elvileg lehetséges elemzés, azaz a tudomány számára elveszett. Szabó László munkája azonban -mivel számtalan forrást elemez, hoz összhangba - bármilyen tárgyú későbbi kutatáshoz fontos adatokat szolgáltat, de ennél lényegesebb, hogy könyvével alapot is teremtett azokhoz, mivel az, amiről ír, mindent átsző, minden témához hozzátartozik. Száraz Miklós György: Cigányok. Európa indiánjai. Budapest: Helikon 2007, 279 p. ISBN 978-963-227-092-0 Baranyovics Borisz Szokatlan vállalkozás egy szépírótól, hogy egy összefoglaló néprajzi, antropológiai művet írjon egy kisebbségi kultúrától. Száraz Miklós György ezért nem is egy műfajilag besorolható könyvet tett le az asztalra. Nevezhetnénk a sokműfajú alkotást testes esszének, igényes fotóalbumnak, szépprózának, riportnak, történészi, vagy néprajzi szakmunkának, mégsem érdemes szétszabdalni ezt a zavarba ejtő, ám kétségtelenül jó művet. Találni benne szociológia, néprajzi, antropológiai szempontokat, igaz és szomorú élettörténeteket, tudománytalan, de érdekes fejtegetéseket a cigány kultúráról, időről, szokás-235
