Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)

Könyvismertetések, annotációk

sonci református egyház azonban megtiltotta ennek viselését, a templomban, az iskolában és egyéb papi és közösségi épületekben is. „Amikor megkezdődtek a városban a magyar csendőrök és magánszemélyek által kezdeményezett fosztogatások, zsarolások, tiltakozások csak intellektuális körökből és a református egyház részéről hangzottak el" — idézi fel a szerző. A nehéz időkben Kövy Árpád és Böszörményi László volt a helyi református lelkész, akik emberiességükről adtak tanúbizonyságot. „Ma, hat évtized után, ha fiaikkal találkozom, feléled bennem a régi illúziókkal átitatott világ, amelyben valamikor mindnyájan együtt éltünk" - írja a szerző. Anyai nagyapja, a nehéz vészjósló napokban naivan azt mondogatta: „Nekünk nem történhet semmi bajunk, elég bizonyítékunk van arra, hogy mindig hű magyarok voltunk". 1944. május 20-án költöztek a gettóba, ahol fültanúja volt édesapja kínvallatásának, amelyet egy Perlaky nevű magyar csendőrtiszt vezetett: az áldozatok talpát szöges botokkal verték, hogy megtudják tőlük, hová rejtették el értéktárgyaikat. „Egy óra mid tán hozták haza apámat egy négykerekű, nem éppen erre a célra szolgáló taligán" - emlékezik. A még sebesült, járni alig tudó apjával indítják őket többedmagukkal munkaszolgálatba Jolsva felé, ahonnan majd rövidesen a Kárpátokba szállítják őket.

A zsidóüldözés során a nácik lehetővé tették, hogy a helyi lakosságnak módjában álljon a zsidók kifosztására, így ezáltal az anyagi haszon reményében nagyon sokan készek voltak az együttműködésre, sőt a kegyetlenkedésre is. Nagyon sok zsidó túlélő említi viszszaemlékezésében, hogy a magyar csendőrök és a katonák valamint a polgári lakosság is nagy mértékben igyekeztek kihasználni ezt a lehetőséget. A tizennégy éves Hidasi Józsefnek is bőven kijutott mindebből. Az egyik tisztviselő a „besorozáskor” észrevette a karóráját és visszarendelte őt. „Magának órája van a karján, vegye le és mutassa meg! - mondta parancsoló hangnemben és elkobozta a karórámat (...) mélyen megrázott ez az eset. Egy tisztviselőtől nem vártam ilyen nyílt rablást egy fiatallal szemben. ” A tizennégy éves gyerek nem is sejtette, hogy már kilenc nappal távozásunk után édesanyja és kisöcscse Auschwitz gázkamráiban lelték szörnyű halálukat. Később édesapjától is el kell válnia, kalandos körülmények, halálos veszélyek között jut el Budapestre. Különböző helyeken bujkálva itt éri meg a háború végét is rokonaival. Reménykedve várja vissza édesapját, mindhiába. Elvesztését a mai napig nem tudta kiheverni: ,,Hiányzott, mit láncszem a folytatólagosságban, hiányoztak ismeretei a múltból, hiányzott egyénisége, jövőbe látása, elhatározottsága. Hiányzott mindenkinek, mind Losoncon, mind Budapesten, Bécsben és Buenos Airesben és még ma is nekem, Freiburgban. Hiányzik mindenhol, ahová meg’ek. "

Hidasi József könyve hű krónikája egy adott korszaknak, az első olyan visszaemlékezés, amely egy magyar zsidó szemszögéből írja le egy szlovákiai magyar város magyar zsidóságának tragédiáját, s egy polgárváros fokozatos hanyatlását. Részletes képet kaphatunk az egykor virágzó polgárváros társadalmi életéről, politikai és vallási viszonyairól, az impériumváltás időszakáról, s a szerző „városképi barangolásainak” köszönhetően a város akkori építészeti sajátosságairól is. „Én más szemmel jártam az utcán, sokszor kerülőutakat tettem, hogy egy új épületet megnézzek. Ébredezett bennem a várostervező" — emlékezik.

Ember Mária 1974-ben megjelent Hajtűkanyar című, a vészkorszakról szóló önéletrajzi ihletésű regényének első oldalán a következőket olvashatjuk: „Ennek a könyvnek a tárgya nem ’a’ zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél az a magyar történelem. " Ezek a sorok ugyanúgy érvényesek Hidasi József könyvére is, azzal a módosítással, hogy az ő visszaemlékezésének tárgya a (cseh)szlovákiai magyar történelem, a (cseh)szlovákiai magyar sors. O és családja is ehhez a közösséghez tartozott, ha ez a közösség meg is tagadta őket. „Engem, aki a magyar társadalomba szívesen beilleszkedtem volna, aki ebben a városban a család ötödik generciciójaként születettem, és még több generációval ehhez a kultúrához

214