Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)

Közlemények - Schleicher Vera: Egy közép-európai életút: ami elbeszélhető és ami nem

kit sem engedtek be Pozsonyba. Hónapok múlva sikerült kijárni az engedélyt. Végre elindultunk — Ligetfalu irányába, de Csornán megálltunk, mert az a hír járta, hogy megint lezárják a ligetfalusi hidat. Hetekig vesztegeltünk nagybátyáméknál. A hídfőknél cseh legionisták álltak őrt, jellegzetes csúcsos, tollas süvegükkel. (A világháború első vagy második évében átálltak az ellenség oldalára, és légiót szerveztek Oroszországban, így aztán- idejében kilépve az osztrák-magyar hadseregből — győztesként kerültek ki a háborúból.) Végül átengedtek, de még kézipoggyászt sem vihettünk magunkkal, s bizonyítanunk kellett, hogy apánk Pozsonyban van. Vagyis Bratislavában.

így történt, hogy édesanyám minden ruhadarabból kettőt adott ránk, szerencsére ősz felé járt már az idő. Jó kövérek lettünk, de végül ez lett minden vagyonunk, ami akkor rajtunk volt. 1918 ősze volt. És most hová menjünk?

Mici néni befogadott bennünket is, nála a földön elaludhattunk. Kenyérkereső akkor Mici néni volt egyedül, mint dohánygyári munkás. A férje egy mihaszna, munkakerülő magyar ember volt, azt hiszem alkoholista is. Nagynénémnek sikerült mindennap egy bizonyos mennyiségű dohánylevelet kicsempésznie a gyárból, amiből édesanyám cigarettát gyártott, a férje pedig eladta, és mindjárt vett is rajta bort.

Édesapámnak nem sikerült azonnal elhelyezkednie, mert óriási volt a zűrzavar. Az első időkben csak szlovák újságok jelenhettek meg, és ő nem tudott szlovákul (betűszedő volt, de a montőrséghez is elég jól értett), de azután elég hamar kiderült, hogy a mi magyar és német Pozsonyunk nem lehet meg csupán szlovák újságokkal! Néhány hónapon belül

— ez akkor hosszú időnek tűnt, mert nagyon keserves időszak volt - egy akkor alakult nyomdánál, a Slovenská politika nyomásánál kapott állást édesapám, éppen mert két nyelvet is tudott. Az igazi nyomornak akkor kezdett vége lenni. Érdekes módon a szlovák hatóságoknak akkor még eszük ágába sem jutott a magyar iskolákat leépíteni. Kezdetben persze káosz volt: senki sem tudta, mi magyarok, németek milyen jogokat kapunk, mit veszítünk el. Eleinte működtek még az egyházi elemi iskolák, és az állami gimnáziumok mellett is megvolt még az evangélikus líceum és a magyar királyi leánygimnázium.

Szóval, eleinte minden bizonytalan volt, aztán sikerült végre egy szükséglakást szerezni, a Blumental-ban (ez Pozsony egyik negyede), a néhai téglakaszárnyákban. A kaszárnyában két egyszoba-konyhás lakás nyílt egy előszoba-mosdóba, ami közös helyiségnek számított. Sokáig éltünk ott, és mi gyerekek nagyon jól éreztük magunkat, mert hatalmas gyereksereg volt, igen nagy játszótér. Érdekes, hogy ott is csupán magyar és német szót hallottunk egész idő alatt.

Mikor visszakerültünk Pozsonyba, szüléink tanakodni kezdtek, milyen iskolába is írassanak bennünket, és végül úgy döntöttek: kitartanak a magyar nevelés mellett. Persze jellemzően a pozsonyi oktatási viszonyokra, amikor édesanyám elvitt a 2. osztály közepén beíratni, a tanító megkérdezte, hogy tudok-e németül, mert az órák egy része németül folyt, (körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy mai kéttannyelvű gimnáziumot.) Na, ide vettek fel félévkor.

Aztán harmadikos koromra letisztult valamelyest a pozsonyi oktatás helyzete. Mindenki szabadon választhatott iskolát, de csak színmagyar, színszlovák, és német iskolák alakultak — a korábbi, szerintem igen hasznos keveredés megszűnt. így kerültem harmadiknegyedik osztályban a Széna téri magyar iskolába, ahol egyébként a nővérem is végzett.

Józsa jobb tanuló volt nálam és minden szempontból életképesebb - szüléink már akkor eldöntötték, hogy polgáriba íratják, ami lányok esetében akkoriban továbbtanulásnak számított. így került a Magyar Polgári Iskolába, a Prímás Palota környékén. Józsa olyan jó tanuló volt, hogy amikor két évvel később édesanyám engem is oda íratott, azzal fo218