Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Közlemények - Schleicher Vera: Egy közép-európai életút: ami elbeszélhető és ami nem
gadtak, hogy “na, kis Gáspár, csak tanulj olyan jól, mint a nővéred!” Elit tanítói gárda volt, csupa nő, kivéve egy férfi tanárt, aki tudott konyhanyelven valamelyest szlovákul, így ő tartotta a heti két-három kötelező szlovák órát. Ez a tanár is csak egy-két leckével járt előttünk, úgyszólván együtt kínlódtunk. Amikor ’18-ban bekövetkezett a fordulat, és a magyar értelmiség egy emberként menekült az anyaországba, a mi tanítónőink úgy döntöttek, hogy nem hagyják el az őrhelyet, maradnak. Legtöbbjük családja Magyarországon volt már akkor, de ők egyedül is vállalták a döntést. Az volt a céljuk, hogy az az egy szem magyar iskola minél jobb legyen, minél szorosabb kapcsolatot tartsanak fenn velünk, hogy összetartsák a leendő magyar értelmiséget. Hagyomány volt például, hogy hol egyikhez, hol másikhoz meg voltunk híva vasárnaponként, és ezeken az alkalmakon szórakoztató, oldottabb formában olyan anyagokkal ismertettek meg bennünket, amit az iskolában nem lehetett tanítani. Ott mutatták meg azokat a magyarországi tankönyveket is, amikből eredetileg tanulnunk kellett volna. Nekünk évekig nem voltak könyveink — úgy tanultunk, hogy (12—13 évesen!) keményen jegyzeteltünk, vagy kézzel írt, sokszorosított lenyomatokat kaptunk tanárainktól, például történelemből. Egyetlen nevelőnk sem lógott ki a sorból, mind a szívén viselte a sorsunkat. Elnézték, ha valaki a padban vagy a táskájában magyarországi tankönyveket rejteget. Aztán valaki mégis följelentette az illetőt, és jött a rendőrség... A nyomozók leállíttatták a tanítást, mindenkit átkutattak, az igazgatónőt és a “bűnös” osztályok osztályfőnökeit azonnali hatállyal felfüggesztették. Mikor a tanítás véget ért, ez a négy-öt tanár kint állt az iskola kapujában, s mi mind odasereglettünk, hogy most mi lesz, ki fog bennünket tanitani. Ok pedig megnyugtattak, hogy fogunk mi még együtt tanulni. És így is lett, mert két-három hét múlva visszakerültek valamennyien. Ettől fogva soha senki nem hordott magánál tiltott könyveket. Persze mondanom sem kell, tanárnőink továbbra is kölcsönözték nekünk, de szigorúan otthoni használatra. A polgári iskola színvonalához elég annyi adalék, hogy egyetlen különbözeti vizsgával sikerült átkerülnöm 4. polgáriból az 5. gimnáziumba. Ez az iskola egy közös épületben működő magyar-német reálgimnázium volt, melyet a volt evangélikus gimnáziumból hoztak létre. Három napot délelőtt, három napot délután jártunk iskolába. A gimnáziumi éveket is tankönyvek nélkül csináltuk végig, mondhatom igen keserves volt. Még a jóval alattunk végzőknek sem volt soha magyar irodalom könyvük. Magyartanárunk előadott, mi jegyzeteltünk. Órán soha nem feleltetett, nehogy az anyagot kelljen megrövidíteni, így aztán vasárnaponként kellett bejönni felelni. Nagyon keményen kellett készülni, de aztán az érettségiig ki is tartott, amit egyszer megtanultunk. Igaz, a tanár is belerokkant. A gimnáziumban már vegyes tanári kar volt: szlovák tanár tanította a latint, a franciát, a szlovákot, de egyik sem volt magyargyűlölő, nem volt egymással problémánk. Volt egy német tantestület is, de az a mienktől teljesen külön működött. Összességben el kell ismerni, hogy eleinte a magyar kisebbségnek nem volt különösebben rossz dolga, elég nagy szabadságban éltünk, talán a tankönyvhiány volt az egyetlen jelentős sérelmünk. Ezzel akarták szándékosan megnehezíteni az értelmiség életét, de érdekes módon ideológiát nem gyártottak hozzá. Az ideológiagyártással én csak az áttelepedés után ismerkedtem meg... Életem legszebb évei voltak: 16-17 évesen, nyitott szemmel éltem Pozsonyban. Tudatosan voltunk magyarok, annyi kultúrát próbáltunk habzsolni, amennyit csak lehetett, minden kezdeményezést kihasználtunk. Létezett egy magyar kulturális kör: vasárnaponként kapták meg a kultúrtermet, ilyenkor matinét tartottak, és alakulóban volt már a Sarló is, a Magyar Egyetemisták Köre. (Érdekes módon engedték őket működni, sőt terjeszkedni 219
