Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Schriefer, Andreas: Szlovákok, németek és magyarok - Vita és kiegyezés a forradalom korában. Egy pillantás a Pressburger Zeitungra és mellékletére
hogy ezen kijelentések mögött az elmúlt évek elfojtott közvéleménye áll, vagy szintén a Pozsonyba beköltözött császári kormányzat hangja-e. E kérdésre a választ csak egy hoszszabb távú, az októberi diploma kiadása utáni eseményeket is figyelembe vevő kitekintés adhatja meg. Általánosságban viszont az a törekvés olvasható ki az e tájt keletkezett írásokból, hogy a szerkesztők kerülni próbálják a magyar fél iránt érzett bosszúvágy látszatát, mivel ez az érzés idegen a német lélek számára, olvasható az újságban. 1849. január 31-én jelenik meg a Levél a válaszúiról című, kérdésünk vizsgálatában példaértékű írás, amely a magyar és a német nemzetet mint testvérpárt emlegeti: „Magyar testvérünk! Te voltál kettőnk közül az ifjabb, de erősebb játszótárs is, mindenkor elhivatottságot éreztél aziránt, hogy gyámkodhassál felettünk; mi viszont veled szemben mindig is fölényben voltunk, német műveltségtől, szorgalomtól, német egyenességtől, kedélytől és német tudástól átitatva mindig is feletted álltunk. A mi műveltségünket merev formasággá, szorgalmunkat pénzsóvársággá, nyíltságunkat esetlenséggé, jó kedélyünket gyengeséggé, tudásunkat pedig elméleti spekulálássá olvasztottad át magadba; - tudásodból játszadozás lett csupán, szorgalmad a szenvedélyes kapkodás és a játékkártya melletti henyélés közötti fejtelen ugrálásokban merült ki, becsületet is csak a sajátjait között gyakorlód; jó kedély benned aligha van, csak szenvedély; tudományod csakis a paragrafusok vak tanulmányozásából áll, csakis a magyar corpus iuriséból, amely mindig is mostohán bánt velünk, törvénykönyved nem tudásra épül, csupán egy gyakorlókönyv, ahonnan a magyar fajzat szükség esetén kiolvashatja, hogyan rendelje maga alá a nemzetiségeket!” Ennek viszont vége, véli a szerző, a magyaroknak már nem áll módjukban tovább pimaszkodni, a sok megaláztatás és a német nyelv megszégyenítése után immár elszakadhatunk a magyaroktól. A hasonlatot folytatva, írja Flavianus, a németek közben nagykorúak lettek, viszont mellkasukban továbbra is igaz német szív lakozik, ami azt jelenti, hogy „németgyűlöletetekre nem felelünk vérszomjas magyargyűlölettel; nem szitkozódunk zsarnoki testvérünkre, noha az ezt talán meg is érdemelné. Itt, az útkereszteződésnél állva, könnyes szemmel nyújtjuk kezünket, testvérünk, te, akinek mi „semmit”, viszont nekünk „sokat” köszönhetsz; mi már felnőtté váltunk, testvér, és a továbbiakban nem őrizzük házadat - saját dolgunkra indulunk. Élj boldogan, magyar fivérünk! Sok panaszkodó hangulatú írás lát továbbá napvilágot, melyek szerzői azt kifogásolják, hogy egyes németek milyen lelkesen csatlakoztak a magyarokhoz, és most ezért joggal vannak szidalmazva, másrészt elismerő sorok azokról a magyarokról, akik távolmaradtak Kossuth mozgalmától. Egy 1849. április 20-án megjelent cikk szerint „a magyarországi szlávok jogot formálnak az egyenjogúságra, és ezt fogja követelni a német kisebbség is, amint megszabadul a magyar elnyomás üdémétől. Szégyenünkre legyen mondva, hogy még mindig akad jó néhány német, aki Kossuthot mint megváltót ünnepli; de előbb-utóbb nekik is lehull a szemükről a hályog. A magyarok magukban hordozzák végzetüket, a németnek pedig sosem szabad megfeledkeznie a magyarok valódi természetéről.” Az állítólagos német szellemi fölény éppen Pozsonyban lett a legtöbbet hangoztatva, mégpedig a német nyelvű iskolák létesítéséért folytatott küzdelemben. A város német lakossága bizakodó volt a jövendőbeli nemzetiségi politika tekintetében, ami egy korabeli híradásból is kitűnik, amely Heiller városi lelkész megválasztása kapcsán jelent meg. A választás lefolyásáról a következő sorok számolnak be: „Közösségi életünk ezen eseménye zavargásokkal teli napjainkban egy rendkívüli jelentőségű történés, és még fontosabb színben tűnik fel, ha belegondolunk, hogy az itteni németek életének egy ígéretes mozzanatáról van szó. A pozsonyi dóm német lelkésze Öméltósága által kanonokká lett kinevezve, és a városi tanács német lelkészünket, immár kanonoki méltóságában, egyhangúlag vá-191
