Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Schriefer, Andreas: Szlovákok, németek és magyarok - Vita és kiegyezés a forradalom korában. Egy pillantás a Pressburger Zeitungra és mellékletére
lesztette saját maga nyelvét. És nem éppen ezáltal szárnyalta-e túl tanítvány a mesterét? Nem arról szól a történelem, hogy Görögország Róma mintaképéül szolgált? Töprengette tán a római állam azon, hogy nemzeti identitását a görög kultúrának feláldozza? Nem az áll-e a történelemben, hogy Itália Európa nemzeteinek tanítómestere lett? Feladta-e tán egyik vagy másik nemzet identitását csupán az itáliai hatás túlsúlya miatt? - Nem! A világtörténelem nem ismer ilyet. Éppen ellenkezó'leg, arra tanít, hogy a kulturálisan kevésbé fejlett nemzetek éppen azáltal érhettek el egy magasabb általános szellemi szintet, mert a fejlettebb nemzetektől tanultakat anyanyelvűkre fordítva, nemzetük kincsévé tették.” Az tehát, aki a magyar nyelvet mint államnyelvet elveti, csúfot űz az állampolitikából, tehát „hálátlan gyermeke szülőföldjének”. Gyermekei sorsával játszik, és lábbal tiporja a világtörténelem tanítását. Egyébiránt mindkét oldalon, így a mérsékeltek és a radikálisok részéről egyaránt, nagy előszeretettel használtak ehhez hasonló történelmi hasonlatokat, hogy érvelésüket alátámaszthassák. Magyarország állapotáról25 című tizenhat részes írásában Bárándy természetesen a nyelvi, nemzeti kérdésekbe is belebocsátkozott. A nyelvet ő is egyfajta központi eszközként látta, amely egységes nemzeti öntudatot képes teremteni. írásának ötödik részében már az egyes népcsoportok különbözőségét, valamint az ebből adódó heterogenitás okait vizsgálta. Nehezebb időkben részérdekek is félre lettek téve, „egészében véve azonban érezhető, hogy az eltelt idő vasfoga sem volt elég, hogy az egyes népcsoportokat egy testbe olvassza. Éppen a fogalomzavar és egyes csoportok külön érdekei vezettek mindig nehéz problémákhoz. „Ennélfogva az, aki Magyarország történetét csupa szürkeséggel festi le, ebben is megnyilvánulván csillapíthatatlan becsvágya és a szülőföld legszentebb érdekeit szétzúzó önzése, az nem más, mint áruló, tehát egyetért a Magyarországot alapjaiban megdönteni akaró ellenséggel. (...) Röviden, egy egységes, és az amúgy magukban és egymás közt szétszakadt népcsoportokat összefogó nemzettömörülés hiánya minden építő megoldást hátráltat és általános zűrzavart idéz elő, egészen hasonlóan ahhoz, ahogy Bábel tornyának építése is meghiúsult (...).” A fent felvonultatott álláspontok mai szemszögből való értékelése nehéz feladat. A mérsékelt vonal természetesen korszerűbbnek, liberálisabbnak és toleránsabbnak tűnik. És a kis népcsoportok, mint pl. a szlovákok szemszögéből tekintve, kétségkívül érthetővé válik, miért tiltakozott e népek többsége a kossuthi, radikálisabb vonal ellen. Ennek ellenére felvetődik a diskurzus, amely több mint 150 év után újra teret nyert Európában, így Németországban is, mégpedig Leükultur, a vezérkultúra problémája. Milyen szinten kell Németországban egy külföldinek a német nyelvet beszélnie, meddig elfogadható a saját kultúra a sikeres integráció érdekében? Vagy akár a bővülő Európa tekintetében: mennyi nemzeti szuverenitás engedhető meg? Egy-egy történelmi példa rendkívül hasznos tájékozódási pontot kínálhat arról, meddig nyúlnak egy olyan kis állam, mint Szlovákia múltbéli problémái, ugyanakkor szemléletesen rámutat arra, mennyire hasonlítanak az akkori és a mai nehézségek. így tekintve, értékelés igénye nélkül is kijelenthető, hogy az újságban különböző modellek jelennek meg, amelyek viszont a maguk módján mégiscsak ugyanazt, egy békés együttélésre való kísérletet szorgalmazva. A sikerek és bukások feletti objektív ítélethozatal viszont csak utólag lehetséges, ez a történészek feladata, lehetősége. A nemzetpolitika kapcsán gyakran került viták kereszttüzébe a nevelés, az iskola25 Itt az 1845. július 23-i cikkből (84. sz.). 183
