Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Schriefer, Andreas: Szlovákok, németek és magyarok - Vita és kiegyezés a forradalom korában. Egy pillantás a Pressburger Zeitungra és mellékletére
csakis szellemi fölényük révén válhatnak, vagy ezúton vagy sehogyan. Neustadt ezek után számos olyan írásra utal, melyek Németországban íródtak, javarészt magyar gyökerű németek tollából, s amelyek témája a magyarországi nyelvpolitika volt. Konkrétan az Augsburger Allgemeine nevű lapra és annak munkatársaira hivatkozik. Széchenyi beszéde után szélcsend, fegyverszünet áll be a német elemzők körében. A nyelvpolitikai harc Széchenyinek köszönhetó'en a magyarok belsejében folytatódik, és ezek után remélhető', hogy a jog és az igazság a szellemi fölény által végül is győzni fog. „Ebből a folyamatból kellene a magyarországi németeknek, így pl. az erdélyi német lakosságnak, részt vállalniuk, és hazájukban erőteljesen fellépniük.” A külföldi írásoknak úgymond nincs létjogosultsága, véli Neustadt.24 A másik nagy, a radikális tábor inkább közvetett módon jutott szóhoz, reagálva a Majláth, Széchenyi vagy akár a Pressburger Zeitung szerkesztősége által folytatott diskurzushoz. De olyan újságírók is, mint Bárándy vagy Zima, határozottabb hangnemben csatlakoznak a vitához, ami a nyelvet mint asszimilációs eszközt illeti. A Pressburger Zeitung 1845. január 13-i számában Nemzetiség címen vezércikk jelenik meg Zimától, aki a magyar nyelv mint nemzeti nyelv érdekében, és rosszallotta, hogy a nem magyar ajkú lakosság körében hiányzik az igyekezet a nyelv elfogadására, elsajátítására. Szükséges lenne - írja — a nyelvhasználati különbségeket törvényileg szabályozni, kiegyenlíteni. „A magyar nyelv elleni áskálódás bűn a királlyal szemben, aki a törvényt életbe léptette, vétség az államérdek ellen, akárcsak az egyetértés és béketűrés ellen. Hiszen a törekvést, hogy a nemzeti nyelv használati területe tovább nőjön, nem valami vak buzgóság, sem hiú szeretet, hanem egy az államélet tökéletesedésére irányuló politika táplálja, így e nyelv az ország minden részében uralkodóvá válnék, és egy erős köteléket biztosítana, mely Magyarország minden lakosát szorosan, testvériesen egymáshoz fűzné, ami által lehetővé válna a jólét, tündöklés és hatalom legmagasabb fokára emelné, előkelő helyet biztosítva így Magyarországnak Európa fejlett államai közt is. A városi lakosság nagy része ezt nem képes belátni, és így meghiúsítja a közös felvirágzás lehetőségét, melynek jótevő gyümölcseit természetesen ők is élveznék. így hát minden őszinte állampolgár kötelessége, a városi lakosságot tévedésétől megszabadítani, s a nemzeti nyelv kincsét mihamarabb továbbterjeszteni.” Az ugyan nem várható el mindenkitől, így például idős polgártársaktól, hogy kezdjenek el magyarul tanulni, mindenesetre nem szabadna ellenségesen hozzáállniuk e kérdéshez. A fiatalabb nemzedékeknek azonban mind el kéne sajátítaniuk a nyelvet, és főként a gyermekek magyar nyelvű oktatása lenne szükséges. „Hiszen a magyar nyelv ismerete nélkül nincs jövőjük ebben az országban. Számukra nem hoz gyümölcsöt az élet.” Végül a gyermekek tennének később szemrehányást szüleiknek. Még az osztrák császári udvarban is folyik magyar nyelvtanítás, és ez a példa mindenképp követendő lenne. „Ne hagyják magukat azoktól a hamis prófétáktól tévedésbe ejteni, akik azt híresztelik, hogy a magyar nemzeti értékek terjesztése káros, csak mert a német kultúra jelenléte nélkül a magyarnak sem lenne befolyása. Igaz ugyan, hogy a német kultúrkörnek sokat köszönhetünk, és sokat köszönhetünk még a jövőben is. De azt is jelentené ez, hogy feláldozzunk nemzetünket a német kultúra számára? Hiszen nem arra tanít a világtörténelem is, hogy a görög kultúra az egyiptomiból táplálkozott? Görögország ennek ellenére tovább- és továbbfej24 Lásd a 16. sz. lábjegyzetet 182
