Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Schriefer, Andreas: Szlovákok, németek és magyarok - Vita és kiegyezés a forradalom korában. Egy pillantás a Pressburger Zeitungra és mellékletére
Csak a német számára fontos ismételten hangsúlyozni, hogy ő német akar lenni, s hogy az is - egy francia esetében például sohasem merül fel a kérdés: francia vagyok, francia lelkületű vagyok-e - ez nála magától értetődő. Saját nemzeti hovatartozásáról nem ír sem vaskos könyveket, sem vékony füzetet, mint ahogyan azt mi, németek tesszük, ő csupán mint egy ismert, valós tényt említi, számára inkább a nemzeti büszkeség vagy annak megóvása a kérdés, nem pedig a nemzetiség maga. Az ember csak arról beszél, amit nem birtokol, de szeretne magáénak tudni - míg ha egy dolog valakinek birtokában van, nem beszél róla, egyszerűen élvezi azt.” A németeknek a magyar államra, illetve az államéletre gyakorolt hatása a megyei törvények kapcsán is gyakran került megvitatásra. Ezen szervezeti formán belül a német lakosság izolálva lett, és nem fejlődött ki benne a teljes jogú állampolgári érzés. Rovatának 1845. augusztus 18-án megjelent cikkében Bárándy így tekintett a helyzetre: „amennyiben következményeiben vizsgáljuk bevándorolt vendégeink céh-szellemiségét, világossá válik, hogy hogyan alakulhatott úgy a helyzet, hogy (szellemileg és anyagilag is) a céhek és megyék szűk mozgásterébe kényszerült német polgár a magyar nemzeti érdekek számára örökké idegen elem maradjon; hogy e szerveződés mellett hogyan kényszerült az állampolgári jelleg a céhjelleggel szemben mindig is alárendelt szerepet betölteni, és hogy miért nem tudta a német ajkú polgárság a magyarok szimpátiáját sosem elnyerni. Ez utóbbi miatt panaszkodnunk méltatlan dolog lenne, hiszen be kell látnunk, a szimpátia, melynek mi olyannyira hiányát érezzük, csakis egy kölcsönös, őszinte megbékélés eredménye lehet.” Végezetül ekként fogalmaz Bárándy: „Magyarország polgársága elég szabad szellemű ahhoz, hogy jelenlegi helyzetén túllásson, és annak hiányosságait észrevegye. Ez a felismerés önmagában viszont nem szolgálhat alapul, nem elég arra. A magyarországi polgárnak nincs politikai műveltsége, sem összetartó nemzeti érzelme. Hazánk polgárának kívánságai csak addig nyúlnak, amíg azok a természetes előny elvében foglaltatnak. Olyan tapasztalatokra, amelyek egy magasabb rangú betekintést igényelnének, még nem tehetett szert.” A szabad királyi városok polgárságának, véli Bárándy, végre észre kellene vennie állampolgári feladatait. „Teremtsetek hát lehetőséget arra, hogy a kereskedelem és az ipar érdekei szakértők által az országgyűlésben is képviselve lehessenek (...)- és a többi már magától megy.”2' 1848-ban a híradások már gyakrabban foglalkoztak az országot kívülről fenyegető veszélyekkel, mint a belső veszélyekkel és gondokkal — mindenekelőtt az új osztrák kormányzattal, az ún. reakcióval. Viszont e cikkek közvetett módon a nemzeti kérdést illetően is felvilágosítást adnak. Jó betekintést nyújtanak 1848. május 12-ének eseményeibe is, amikor Magyarország nemzetiségeinek összefogására került a legnagyobb hangsúly, hogy ezáltal is védve legyen az ország a külső bujtogatások és végső soron a pánszlávizmus (ez esetben elsősorban pánrusszizmus) ellenében. Vérontás nélkül is megtörtént a nagy fordulat a magyar társadalomban, és a reakció máris mindent megtesz, hogy erőszakos úton tönkretegye azt, írja a cikk, így folytatván gondolatmenetét: „Gyűlölitek (a reakció) az újat, ezért fellázítjátok az illíreket és szlovákokat a magyarok és németek ellen, ezáltal pedig kilátástalan helyzetbe sodorjátok az országot. Viszont belegondoltatok-e már, mire képes a szörnyeteg, mely ketrecéből elszabadul? Időközben már megalakult egy befolyásos párt, amely nem kisebb célokra törekszik, mint hogy egy hatalmas, egységes szláv 21 21 1845. szeptember 15., 104. sz. 179
