Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Hartinger, Walter: Kisemlékek az idő sodrában
resztek összefüggésben állnak a történelem előtti kőépítményekkel, így a menhirekkel és dolmenekkel, hasonlóképpen, mint a „vörös keresztek” esetében. Viszont a kőkeresztek 13. századbeli hirtelen felbukkanása véleményem szerint valószínűtlenné, ingataggá teszi ezeket az elméleteket. Érdemes leszögezni azonban, hogy a 16. században, a jogszabályok megváltozása után is, tartósságuknak köszönhetően még mindig előfordulnak tájainkon, dokumentálva a középkorban uralkodó jogi és vallási viszonyokat. Java részük ugyan már eltűnt a köztudatból, ám sok kereszthez máig szorosan kapcsolódnak különféle, hirtelen vagy erőszakos (husziták, svédek, franciák vagy cigányok által okozott) halálról szóló történetek, ami által legalább eredeti rendeltetésük megmarad. Az elhunytaknak állított emlék emellett más jelek feladata is (pl. a pestisoszlopok, valamint a pestiskápolnák). Azokat a helyeket jelölik, ahol az eluralkodó pestis halottait a szűk temetők helyhiánya miatt szabadon temették el. 1348 és a 18. század első fele közt a tüdő-, valamint a bubópestis az európai lakosság legnagyobb áldozatkövetelői közé tartoztak, hiszen szinte mindegyik nemzedék alatt egyszer megtizedelték, sőt gyakran akár megfelezték a lakosságot. Durva szükségmegoldás volt, hogy nem a megszentelt temető földjében kerültek a halottak. Ezért aztán legalább keresztet vagy kápolnát állíttattak, a keresztény megváltás reményének jeléül és a túlélők számára imahelyül. A pestis utoljára 1710 és 1720 között söpört végig Európán, azóta nem tért vissza többé. A legtöbb határban állított pestistemető ezért időközben megszűnt, nyomuk csak kereszt vagy kápolnák formájában maradt fenn. A rejtélyes kórtól való félelem olyan mélyen belevésődött az emberek emlékezetébe, hogy számos más célokra emelt kereszt és kápolna ma a fekete halál jeleként szolgál. Passau környékén minden egyes gránitoszlop, amelyen lámpás vagy fülke található, pestisoszlopként él a köztudatban. Míg a pestisoszlopok egy közösség sorsára utalnak, a haláljelek („Marterl") a leggyakrabban egyének haláleseteinek megörökítői. Különös előszeretettel lettek olyan személyek emlékére állíttatva, akik a határban, valamilyen baleset vagy betegség következtében, hirtelen halállal hunytak el. Esetenként magyarázó táblák egészítik ki az emlékművet, bővebb információt adva az elhunyt személyéről. Ha napjaink balesetáldozatainak mind ilyen emléket állítanának (Németországban évente 8000-10 000-en esnek baleset áldozatául!), utcáink rövid időn belül valóságos temetőkre hasonlítanának. A régi szokás napjainkban — egy speciális esetben — újra feléledt, mégpedig fiatalkorúak balesetei esetében - különösen olyan ifjú férfiak esetében, akik éppen katonai szolgálatukat teljesítették. Ezeknek az áldozatoknak az ismerősök köre (általában nem a rokonság) egy kisebb emlékművet állít, általában nyírfakeresztet, rajta az elhunyt fényképével, valamint koszorúval. Ennek köszönhetően az elhunyt személye egy adott ideig megörökítődik. Az utóbbi időben az tapasztalható, hogy ezek az emlékművek egyre tartósabb anyagból (kő, fém) készülnek. Napjainkban egy másik, halottaknak emléket állító szokás, az ún. halotti deszka („ Totenbrett’’) állítása is reneszánszát éli2. Ez a hagyomány a századfordulón teljesen kiment a divatból, manapság viszont számos egyesület ilyen módon állít emléket elhunyt vezetőinek vagy tagjainak. 2 Lényege, hogy az elhunyt személyes adatait, olykor az elhalálozás körülményeit egy díszesre kiképzett deszkára festik, faragják, amit aztán a település egy frekventált helyén (a faluközpontban, útkereszteződésben, a temetőbe vezető út mentén stb.) állítanak fel. Nem sírjelről, hanem a halottra emlékeztető, a temetőn kívül látható jelről van szó. A szerk. megj. 13
