Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Hartinger, Walter: Kisemlékek az idő sodrában
A keresztek, oszlopok és egyéb emlékművek gyakran más okból keletkeztek: azért, hogy az állíttatok ily módon is fohászkodjanak a bő termésért, vagy köszönetét mondjanak a családtagok, valamint a háziállatok jólétéért, egészségéért, vagy éppen egy-egy nehéz időszak, veszély sikeres átvészeléséért. Hiszen tájainkon az emberek még néhány generációval ezelőtt is abban a szilárd meggyőződésben éltek, hogy minden, ami e világon történik, Isten akaratából van. Ennek a meggyőződésnek a szemmel látható jelei a kereszt formájú vagy éppen szenteket ábrázoló emlékművek. Különösen széles körben terjedtek el az ún. időjárás- („Wetterkreuz"), valamint az Arma Christi-keresztek. A Müncheni Állami Könyvtárnak köszönhetően tudunk egy 12. századi rituáléról, amelynek részét képezi az út mentén felállított keresztek megáldása („benedictio crucisin via ponendae"). Ezek szerint már akkoriban szokás volt utak mentén keresztet állítani (többnyire fából), az Úr áldását kérve így határra, termésre. Ma is számtalan kőoszlop, pillér (képtáblával vagy anélkül), lámpás, fülke, felirat gazdagítja soraikat. Ritkán sikerül viszont teljes mértékben tisztáznunk az emlékműállítás egyéni hátterét, okait. Az egyszerű oszlopok, pillérek és kőtalapzatokba foglalt vaskeresztek soraiból kiemelkedő Arma-Christi-keresztek (arma Christi = Krisztus fegyverei = Krisztus kínszenvedésének eszközei) VI. Ince pápa 1353-ban kiadott De armis Christi nevű bullája után terjedtek el Közép-Európa-szerte. A legegyszerűbb kivitelezésűek az ún. kapucinuskeresztek (kereszt lándzsa és botra erősített ecetes szivacs motívumával); de akad példa olyan emlékművekre is, melyeken díszítőelemek tömege, pl. a Krisztust keresztre feszítő katonák szerszámai (ásó, fúró, kalapács, fogó, ostor), vagy éppen Pilátus tintatartója látható. Ausztria, Csehország és Felső-Pfalz egykor ércben gazdag területein számos bádog(a 19. századtól), valamint öntöttvas kereszt maradt fenn, ez utóbbi azt követően, hogy Steyr, Horzowitz (Csehország), Bodenwöhr (Felső-Pfalz), Wasseralfingen (Württemberg) vagy Lauchhammer (Szilézia) helységekben a vasöntés mestersége virágozásnak indult. Zarándokutak mentén különös előszeretettel keletkeztek keresztek vagy képoszlopok. Ezek közül a legdíszesebbek a Frankföld területén találhatóak, valódi kőből készült kis műremekek. Mindenütt az figyelhető meg, hogy a lakosságnak egykor szándékában állt a vidék szakrális térré való átalakítása, a Szentföldet véve példának (így kapnak helyet a kálváriadombokon a keresztutak, ezáltal a táj egyfajta felszentelése jön létre). Ennek szellemi feltételét a 19. század húszas éveitől tapasztalható vallási újjáéledés, eszmélés biztosította. Mindez azután következhetett be, hogy az előző nemzedékek a szekularizáció és a népi kultúra jelei ellen hozott állami rendeletek által számos vallási jellegű tárgy elpusztítására adott okot. A 18. század elején egy új szent alakja jelenik meg a katolikus Dél-Németország községeinek határában, mégpedig Nepomuki Szent Jánosé, aki még manapság is erősen él a lakosság köztudatában. Az 1393-ban a Moldva folyóban mártírhalált halt pap alakja így mára folyók mentén, hidak ezrein áll mint a vízen utazók védőszentje, kiszorítva ezáltal elődjét, Szent Miklóst, aki addig ugyanebben a szerepben igen népszerű védőszent volt. Míg Szent Miklós és Nepomuki Szent János nevéhez a vizek feletti oltalom lett hozzárendelve, a villám, jégverés és más égi csapások ellen kereszteket emeltek - általában két gerendából álló, ún. Caravacca- vagy spanyol keresztet. Egyes példányokba betűket is véstek, a Benedek- és Zakariás-áldások rövidítését. A történelminek nevezett 19. században határainkban az emlékművek egy új fajtája jelenik meg. Olyan emlékjelről van szó, amelyek történelmi eseményeket, személyeket örökítenek meg, vagy éppen a husziták, törökök, bajorok, osztrákok, svédek, franciák el14
