Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - L. Juhász Ilona: A háború jelei
A püspöki hősi emlékmű sorsa. Hogyan semmizték ki a magyar képzőművészeket? - Légionista szobrot emeltek a magyar lakosság közadakozásából. - Felháborodás egész Csallóközben Az Egyesült Párt pozsonyi sajtóosztálya (Jakab városbírótér) közli: A csallóközi Püspöki község világháborús hősi magyar halottai négy világtáj alatt, két világrész földjén, ezernyi kilométeres távolságokban, jeltelen sírjukban alusszák örök álmukat. Méltó gondolat volt emléküket kegyelettel megörökíteni, ami meg is történt 1925-ben, amidőn a túlnyomórészt róm. katolikus vallású magyar lakosság művészi kivitelű kálváriában adózott tragikus sorsú fiai emlékének. A múlt évben a püspökii önkéntes tűzoltóság kebelében újabb gyűjtési mozgalmat kezdeményeztek, azzal a céllal, hogy nyilvános helyen, méltó elhelyezésben, márványba vésett emlékmű hirdesse az utókornak a püspökii magyar hadbavonultak emlékezetét. E gyűjtés eddig 12.000 koronás összeget eredményezett. A szoborbizottság főleg a tűzoltóság kebeléből alakult és a vezetést Jančovič Rezső vezetőjegyző vette át, annál is inkább, miután tüzfelügyelő , az ottani tűzoltóság a rendelkezése alá tartozott. A közelmúltban az egyik napilap hasábjain Csallóköz magyarságához intézett cikk jelent meg, amely szirénhangokkal hívta fel Csallóköz magyarságát a felavatási ünnepségre. E cikk méltánytalan és elfogult támadást intézett az ottani esperes plébános ellen, aki jogosan nem volt hajlandó az akcióban és a felavatási ünnepségen közreműködni, miután a gyűjtési mozgalommal kapcsolatban az elmúlt karácsonyi ünnepen kegyeletsértő mulatozás folyt le ez egyik kocsmában, továbbá az esperesplébános magyar nemzeti szempontból előre is sérelmesnek látta a felavatási hivatalos ténykedést. Jelzett cikk aláírója, Adameck}’, a Slovenská Liga ottani tagja volt. A szoborbizottság, amelynek elnöke a községi vezetőjegyzó', tehát exponált államhivatalnok volt, mellőzte az emlékmű elkészítésére vonatkozó nyilvános pályázat kiírását — ily pályázati felhívás sem a sajtóhoz, sem pedig képzőművészeti egyesületeinkhez nem érkezett - ellenben pályázatra hívtak fel öt szobrászművészt, akik között három szlovák volt. A bizottság tagjainak lhrisky szlovák szobrász tervezeteit mutatták be és a bizottsági tagok Ihrisky mellett foglaltak állást, aki igy elnyerte az emlékmű elkészítésére a megbízatást. Úgy a püspöki, mint a szlovenszkói magyarság elvárhatta volna nemcsupán magyar szemszögből, hanem esztétikai szempontból, hogy kifejező szoborművel gazdagítsák a községet. Ezen megállapításunkat nem irányítjuk Ihrisky elismerten művészi munkálkodása ellen, mert az igazi művészet soha nem lehet szenvedő tárgya soviniszta nemzeti tülekedésnek, és a magyarság mindenkor elismerte más nemzetek fiainak tényleges művészi jelentőségét. Sajnálattal vagyunk kénytelenek azonban megállapítani, hogy amíg a szlovenszkói és kárpátaljai magyar művészek nem a magyar nyelvterületeken úgyszólván mindenütt ki vannak zárva az állami, országos, községi és magánmegrendelésekből, illetőleg az ezekkel kapcsolatos pályázatok és megbízatások lehetőségétől, addig a tisztán magyar nyelvterületen fekvő Püspöki szoborbizottsága magyar művészeinket a pályázat lehetőségétől általánosságban kizárta, mert az öt személyre korlátozott pályázati meghívás bizalmas jellegű volt. Magyar képzőművészeink mint ilyenek elismerten magas művészi fokot képviselnek, a legsúlyosabb harcot vívják nemcsupán érvényesülésükért, de elsősorban a száraz kenyerükért, tehát miért mellőzték őket ily kirívó módon? Tán azért, mert magyarok? Felmerül azonban még a beljoldi művészköröket nemzetiségi különbség nélkül joggal érdeklő nyílt kérdés: kikből állt a „pályázatok" művészi értékét elbíráló bizottság? Ihrisky’ művészi feladatának megoldását nem hozta összhangba a pénzt összeadó magyarság közóhajával, sem pedig azzal a ténnyel, hogy’ a világháborúban elesett magyar 127
