Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - Seifert, Manfred: Farsangi perec, húsvéti tojás, bor. A kereszténység hatása a közép-európai táplálkozási kultúrára
lamive! később pedig hosszú ideig az a felfogás érvényesült, miszerint Krisztus a kenyérnek és bornak színeváltozásánál ténylegesen jelen volt, és a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé való átváltozása valóban megtörtént. Ez a lényege az úgynevezett transzszubsztanciális elméletnek, amelyet a 4. luteráni zsinaton, 1215-ben 11. Ince pápa először hivatalosan is megerősített. Ez a tanítás volt egyike azoknak a tényezőknek, amelyek a protestáns egyház kiválásához vezettek (Garhammer 2000; Dupaigne 1983, 120-123; Jorissen 1993; Jorissen 2001; März 1994). A transzszubsztanciái is elméletté való fejlődés az egyháznak az úrvacsorára szánt kenyérhez való viszonya mértékadó megváltozásához vezetett. Ennek következtében ezt a fajta kenyeret pontosan meg kellett különböztetni a mindennapi kenyértől (különleges kenyér lett, amelyet a legnagyobb gondossággal és alázatossággal, valamint liturgikus tisztasággal kellett előállítani). Eddig az volt a megszokott, hogy a mindennapi kenyeret használták, amelyet a hívők által hozott természetbeni beszolgáltatásokból készítettek. Minden esetben különleges formát kapott, mint gyűrű alakú kenyér, vagy mint a kenyértöréshez szükséges bevágásokkal ellátott kör alakú kenyér, amit kenyérpecséttel díszítettek. A későbbiekben ezzel szemben egy - formájában és receptúrájában határozottan elkülönülő - kenyeret írtak elő, amely csak búzalisztből és vízből állhatott, kovásztalannak kellett lennie és egy lapos kör alakú lapnak a formáját kellett felvennie. Létrejött egy a mai napig érvényes ostyaforma, aminek megnevezése a 13. századtól a „Hostie” (ostya, oltáriszentség) volt (Dupaigne 1983, 120-123). Miközben addig a hívők a saját készítésű kenyerüket a templomba vitték, hogy azok az eucharistia szellemiségének rendelkezésére álljanak vagy áldásuk után ismét hazavigyék őket, az isteni szubsztanciának tartott ostya nem kerülhetett közvetlen kapcsolatba a profán mindennapokkal és azok képviselőivel: az ostya előállítása szigorú tisztasági szabályok között történt, a kléruson keresztül, elsősorban kolostorokban, speciális előírások és erre a célra fenntartott eszközökkel. Az úgynevezett ostyavasban sütötték, és szakrális motívumokat véstek a tésztába. Az ostyák tárolása és szétosztása során gondosan figyeltek arra, hogy elkerüljék a bűnös, világi befolyásokkal való érintkezést, minden visszaélés kizárt volt (Garhammer 2000, 32; Ziehr 1984, 88). Saját tartókban (ostyaszelencékben, cibóriumokban és tabernákulumban lévő szentségtartókban) őrizték, a kézi áldozást már a 9. században megtiltották (Becher- Odenthal 1980). Az úrvacsorái kenyér átvitelét egy, a földi élettől teljesen távoli szférába két szimptóma bizonyítja: Egyik az 1264-ben az egész keresztény egyházban bevezetett űrnapja, amely során a szentségtartóban elhelyezett ostyát szent kenyérként mutatják be. Másrészt az a sok eucharistia-csodatörténet, amely a vérző ostyákról szóló hírekben csúcsosodnak ki (Browe 1938). A kenyeret nem érintik a böjti szabályok. Fogyasztását nem szabályozzák különleges egyházi parancsok vagy tiltások. Mindazonáltal: többnyire a középkorig, de még a korai újkorig a kenyér ritka volt a közép- és alsó néprétegeknél. Lényegesebb volt ekkor a kása (gabonaszemekből és hüvelyesekből), később pedig a káposzta és burgonya. Csak a 19. századtól terjedt el általánosabban a rozs- és búzakenyér (Hartinger 1992, 223-229). A rendkívülinek ilyen stilizálása tartósan kihatott a hívők magatartására, és nemcsak az ostyához, hanem általában a kenyérhez fűződő kapcsolatukra is. Ezen kívül a templomok és kolostorok a különféle szent ünnepek alkalmával felszentelt kenyereket osztották szét a hívők között (Bonn környékén egészen a 17. századig, máshol az eulogia hagyományát a közelmúltig folytatták: Franciaország és Nyugat-Svájc), ami stabilizálta a kenyér népi-vallásos szemléletét (Dietz 1962). A lakosság oly mértékben tekintette szakrálisnak a kenyeret, mint más, normális élelmiszert még soha sem. Ez azt jelenti, hogy különleges alázattal bántak a kenyérrel az előállításától kezdődően egészen a fogyasztásáig. Étkezés előtt áldási formákat, imákat 33
