Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - Seifert, Manfred: Farsangi perec, húsvéti tojás, bor. A kereszténység hatása a közép-európai táplálkozási kultúrára
vérének helyettesítöjeként van jelen. Ezáltal már a korai kereszténységben szilárd helye volt az egyház számára a bornak: az úrvacsora megkövetelt és rendszeres megtartásához állandóan felhasználható borra volt szükség. Mivel a bor egyenlő volt Krisztus vérével, a klérus és a hívők számára is nagy értéke volt, amely jelentősen kihatott, mint élelmiszernek a minőségére is. Az egyház szempontjából ezért - kivéve egyes szektákat - a szent cél számára csak természetes és főleg minőségi bor jöhetett szóba. Ez hozzájárult ahhoz, hogy megőrizzék a természetes termék tiszteletét, ami az idők folyamán messzemenően érvényesült is. Ez főleg a korai évszázadokban a gyógyflivek, édesítőszerek sokrétű hozzáadásának, annak közkedveltségének tekintetében volt figyelemreméltó (Haag 2000; Schimmel/Rendtorff 1982). A felszentelésre szánt bor iránt tanúsított alázatosság már a korai középkorban olyan egyházi rendelkezésekhez vezetett, amely szerint a miseborhoz semmilyen pótanyagot nem szabad felhasználni. A pápai kancellária inkább a bor kolostori termelését támogatta, miközben az irtás privilégiumát és bordézsma alóli felmentést is adományozhatott. A szerzetesek a rómaiaktól átvett bortermelést az Alpoktól északra is meghonosították. A középkorban csak a kolostorok voltak olyan anyagi és szervezettségi helyzetben, hogy a szőlőtőkék minőségét folyamatosan javíthassák, és a bortermelést egészen a messzi északra továbbítsák. Ahol nem volt a megművelésre lehetőség, ott kiépítették a borkereskedést. A misebor alapítványokkal az áldozati anyag tisztaságáról és minőségéről gondoskodtak. (Schreiber 1980). Gerd Paczensky mindezt az alábbiakban összegzi: „A borunkat a kereszténységnek köszönhetjük. (...) hiszen nincs még egy olyan alkoholos ital, ami mellett egy egész vallás vagy inkább annak egyháza ilyen határozottan kiállt volna” (Paczensky/Dünnebier 1999, 189). 2.10. A kenyér A kenyér, mint az úrvacsora második alkotóeleme még intenzívebb hatással volt a közép-európai táplálkozási rendszerre. A kereszténység előtti időkben csak a mediterrán területeken volt a gabonatápláléknak központi szerepe, ott ahol a vegetáriánus táplálkozási modell (búza, bor, olaj és zöldség) volt túlsúlyban. Az Alpoktól északra, a kelta, germán és szláv kultúrákban a gabona a hússal, vajjal, tejjel és sajttal szemben alárendelt szerepet játszott. Itt nem gyakorolták a búzalisztből készített kovászos kenyérnek az antik kultúrákban kialakított elkészítési módját. Csak a keresztény befolyás kiszélesedésével elterjedésével, és az egyház képviselőinek növekvő mezőgazdasági aktivitásaival, a kolostorok belföldi rendszeres kolonizációjával ment végbe ezen a területen a mediterrán kultúrával való keveredés. Ennek következményeként a búzának a tönkbúzával (trilláim dicoccum) és az árpával szemben egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. A fehérkenyér a lepénnyel és a más gabonafajtákból készült sötét kenyérrel szemben a magasabb rétegek, valamint a városi életforma státuszszimbólumává vált. Egészen a kései középkorig tartott, és regionálisan még annál tovább, amíg a kovászos kenyér a lepénykenyérrel és gabonakásával szemben a közép és alsó társadalmi rétegekben is elterjedt (Montanari 1993; Hirschfelder 2001). Liturgikus vonatkozásban elsősorban ezt a búzakenyeret kell szemügyre venni. A kultuszból kifolyólag elsősorban, mint az úrvacsora (euchtiristia) egyik alkotóeleme, mint a Krisztus testére vonatkozó áldozat bírt nagy jelentőséggel. A kenyér (és bor) elméleti és gyakorlati megítélése körül az egyházon belüli két, úgynevezett úrvacsora-vita is kibontakozott. A korai keresztény teológiát egy reálszimbólikus gondolkodás jellemezte, ami azt jelenti, hogy az úrvacsorát metaforikusán értették. Az a felfogás már az 1000. év előtt pozitivista értelmezésnek volt alávetve, a képletes beszédet pedig egyre realisztikusabban fogták fel. E a reálszimbólikus gondolkodás elvesztése all. század másik felében lesz kézzelfogható, amikor egy az extrém szimbolizmus és extrém realizmus közötti konfrontálódásra kerül sor. Va32
