Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)

Tanulmányok - Seifert, Manfred: Farsangi perec, húsvéti tojás, bor. A kereszténység hatása a közép-európai táplálkozási kultúrára

A korai újkorban a Hanza városszövetségen keresztül a hús pótlásaként hatalmas mennyiségű halat, többek közt szárított tőkehalat vagy sózott halat kínáltak és hoztak forgalomba a szárazföld belsejében is. Ilyen nagy mértékű szárazföldi szállításra főként a hering volt alkalmas, mivel éppen ez a halfajta a Keleti- és az Északi-tengerben az év bizonyos időszakában hatalmas rajokban jelent meg. Mivel a húsa a zsírtartalom miatt nem volt alkalmas a szállításra, a konzerválásához nagy adag sót használtak, amit a Lüneburg-i és Halle-i sóbányákból biztosítottak. Az említett városok ezért már a 10. századtól kezdődően jelentős virágzásnak indultak. A konzervált tengeri halakkal (amelyek általában olcsóbbak voltak a hazai édesvízi halaktól!) fokozatosan kifejlődött kereskedelem hatalmas mértéke ellenére megállapítható, hogy a haltáplálék a korai újkorig a széles lakosság számára nem bírt jelentőséggel, mivel az elsődlegesen a kicsi, alacsonyabb rendű vagy fiatal édesvízi halakra és folyami rákokra volt rászorulva. így a hal, mint minőségi böjti étel elsősorban a felsőbb rétegekben terjedt el az első évezred fordulója tájékán. A friss hal tulajdonképpen a luxusélelmiszerek közé tartozott (Hirschfelder 2001, 132-152; Hartinger 1995, 291).

Az alsóbb társadalmi rétegek étkezési gyakorlatát később a morálteológiai magyarázatok is jóváhagyták. Ennek következtében a halak mellett minden olyan állat lehetett böjti étel, ami úgynevezett „hideg vörös vérrel” rendelkezett (= rákok, békák, csigák), továbbá vízimadarak, vidra és hód (mivel az utóbbiak halakkal táplálkoznak). Az újkorban viszont csak a halnak sikerült a népszerű ételek között megkapaszkodnia és egészen a jelenkorig a böjti gyakorlattal párosítják. Az elmúlt két évszázad néphite még megőrzött valamit a korai vallásos szimbólumokból, hiszen a hal fogyasztását különösképpen vallásosnak ítélték, és annak gerincét Krisztus kínzóeszközéhez hasonlították.

2.5 A húsvéti tojás

A tojás a húsvéti - és ma egyre inkább a húsvétot megelőző - időszakban betöltött szerepét ugyancsak a böjti gyakorlat kultúrtörténeti kialakulásának köszönheti. A tojás egészen a 16. századig a tiltott böjti táplálékok közé tartozott (Browe 1940, 74). Az év rituális szerkezetében viszont csak húsvétkor töltöttek be jelentős szerepet. Ez több tényezővel is összefüggött: először is a tyúkok biológiai ritmusával, amely az év tavaszi meleg fázisától kezdve egészen májusig eredményezte a legnagyobb tojáshozamot. Abban az időszakban tehát, amikor a legtöbb tojás termelődött, a fogyasztásuk viszont tiltva volt. Másfelől a tojás, mint olyan tökéletesen megfelelt a földesúrnak és papnak szolgáltatott természetbeni adózás követelményének. Harmadsorban - az előbbi, adózási szempontokkal motiváltán - a tojások elajándékozása is fontos rituális szerepet játszott (Wolf 2000, 143; Eichenseer 1996, 318). Végezetül pedig a kapcsolódó vallásos szimbolika éppen húsvétkor hívta fel a legnagyobb mértékben a tojásra a figyelmet. Hiszen a keresztény felfogásban a tojás a feltámadásra és az örök életbe vetett hitre utal, a héjának feltörése a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi (Daxelmüller 1994). Ezért a 12. századtól a tojást a szakramentumokhoz, szentelményekhez sorolták, és ugyanekkor vezette be az egyház a húsvéti tojásszentelést is. A zöldcsütörtöki és nagypénteki tojásoknak szerencsétlenséget elűző és áldást hozó erőt tulajdonítottak. A nép minden lehetséges rossz elleni eszközként használta őket. A házban és udvaron, például a padláson villámhárítónak, az istállóban és a földeken is elhelyezték őket (Sartori 1935).

2.6 A víz

A víz kiemelkedő szerepet játszik a keresztény kultuszban. Főleg a keresztelő- és szenteltvíz szerepe volt tartós hatással a közép-európaiaknak a vízhez kapcsolódó magatartására és ütkö29