Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - Seifert, Manfred: Farsangi perec, húsvéti tojás, bor. A kereszténység hatása a közép-európai táplálkozási kultúrára
zött össze a népi hitvilág elképzeléseivel és a népszokásokkal. Bibliai kontextusban az élet szimbólumának tekintették. Az Újtestamentum a tisztító hatását és mint innivaló elementáris jelentőségét hangsúlyozza, miközben az örök élet jelképének tekinti. Összehasonlítható központi jelentésekkel rendelkezik a víz a különböző vallásokban, főleg ami alapvető helyzetével, az emberi táplálkozásban betöltött szerepével függ össze. A víz sok helyen a legfontosabb és ebből kifolyólag gyakran az egyedüli fogyasztható folyadék, egyenesen mindennapi ital. Ez érvényes egészen napjaink közép-európai viszonyaira is. A vízhez, mint táplálékhoz azonban nemcsak emiatt nem kapcsolódik semmilyen jelentős és megkülönböztető bánásmód, hanem azért sem, mert a keresztény-vallásos jelentése és a liturgikus kötöttsége nem kifejezetten a táplálkozásból fakadó kvalitásaira és felhasználási módjaira vonatkozik. Inkább a gonosz erők elleni védelem és áldást hozó hatásai állnak előtérben, ezért a széles lakosság már legalább a 4. századtól mágikus eszközként használta (Hartinger 1992, 229-237; Hock 2000). 2.7 A só A víz és a só az emberi táplálkozás nélkülözhetetlen alkotóelemi közé tartozik. Ez az ásvány a vízhez hasonló helyet kapott a keresztény liturgiában és kultuszban. Itt az ásvány magában és különböző vízáldásoknál a vízzel keverve - így a keresztelőnél, a különféle vízszenteléseknél, vagy a húsvéti ételszentelés részeként, továbbá esküvőkön (kenyeret és sót adtak át az ifjú párnak) - is fontos szerepet játszik (Franz 1909, 221-229; Daxeimüller 1995). Az ótestamentumi időben az áldozathoz járó adalék volt; a görögöknél és a rómaiaknál is az istenek szent ajándékának számított, azzal a vízzel keverték össze, amelyet a kultikus behintés során használtak. A keresztény kultuszban főként a szenteltvíz alapanyagként (a 6. századtól) való használata miatt már korán, mint a tisztaság szimbóluma és az istennel köttetett szövetség jelképe honosodott meg. Ez az O- és az Újtestamentumban kibontakozott sószimbolika elvesztette a középkorban jelentőségét - a teológiai érdektelenség miatt, ahogy azt Jean-Francois Belgier is megállapította - de mint értékes élelmiszer megtartotta szilárd helyét a katolikus liturgiában (Bergier 1989, 150). Ezért utasítja el majd Luther. A hivatalos katolikus magyarázatban főként a keresztelésnél számított az isteni bölcsesség szimbólumának és az ördögi befolyás elleni védekezés eszközének. Az egyház népe elsősorban a só bajelhárító szerepét emelte ki. Gyakorlatilag minden élethelyzetben használták, hogy megvédjék magukat az ördögtől, varázslóktól és boszorkányoktól, és további ártó hatásoktól (betegségek, sérülések). A só védő- és csodaszerként nagyon kedvelt volt a háztartásban, utazások és vándorlások alkalmával. Használatának módja sokszor a mágia határát súrolta, így alkalmazását az egyház részben már 1470-ben hivatalosan megtiltotta (Bergier 1989; Daschner 1995). A só különböző jelentései a keresztény környezetben, mint például az egyházi sószentelés gyakorlata, hatással voltak a sóval kapcsolatos táplálkozás-kulturális viszonyulásra is. 1. A sót a vendégszeretet és a két ember közötti rendkívüli összetartozás jelképeként használták a szerződésszerű szövetségek megkötésekor, ahol kis sóadagokat cseréltek ki és kóstoltak meg; vagy az esküvőkön, ahol a frissen egybekelteknek a szertartás végén kenyeret és sót nyújtottak át az esküvői asztalhoz. 2. Nagyobb hatással volt a mindennapi táplálkozási magatartásra és annak szabályozására az a figyelmeztetés, hogy a sót nem szabad feleslegesen szétszórni, lábbal tiporni vagy felelőtlenül bánni vele. A só szétszórása véteknek és rossz előjelnek számított, ezért a szétszórt sót össze kellett söpörni és a tűzbe kellett dobni, hogy legalább a tisztítótűzben lévő szegényeknek használatára váljék (Hartinger 1995). 30
